Szépség

Szépség

A nagymama a karosszékében üldögélt. Javarészt napközben már csak ezt tette, mert nehezére esett a mozgás, fáradt tagjai hevesen tiltakoztak, ha olyasmit akart tenni, amit korábban egész életében csinált. Nem tudott már a kerti virágok közt hajlongani, kapargatni a földet az ágyásokban, pedig milyen jó is volt az, mikor a tavaszi göröngy rátapadt az ujjai végére, és kiszárította a bőrét a szomjas föld. Nem tudott már a konyhában sem ténykedni, mert a lábain állni kényelmetlen és fájdalmas volt neki. Pedig mennyire szerette, amikor új ízeket talált ki, elkészítette az ételt, szépen megterített, az edényeket elmosta, csak az ételek gőzölögtek az asztalon. Ilyenkor leült az ajtófélfa mellé a kis sámlira és onnan figyelte a családját. Élvezettel nézte, ahogy az első falatoktól meglágyulnak az arcvonásaik, önkéntelenül felnéznek az égre, és ezt mondják:
-. Mama, ez valami isteni.
Igen. Azért élünk és dolgozunk egész életünkben, hogy valami istenit sikerüljön letennünk az asztalra. – gondolta ilyenkor.

És ő minden vasárnap megtette ezt ötven, hatvan, vagy ki tudja már hány éven keresztül. Ma már ezt nem bírja. Úgy érezte, semmit sem tud már adni másoknak, a szeretteinek. Igazi ünnep volt számára, ha egy unokája letelepedett néha mellé a fotelban, ahol volt hely bőven, hiszen az ő teste már olyan apróra zsugorodott össze, hogy alig maradt valami hírmondó belőle a világnak. Azon a délutánon egyik ötéves forma kislány unoka egy fényképalbummal telepedett a nagyi mellé.
– Nagymama, te olyan szép vagy.
Szólította meg, és ő délutáni szendergéséből felocsúdva kezébe vette az albumot, s felnyitotta az első lapoknál.
– Hát igen, itt szép kislány voltam. – mutatott csontos ujjával egy olyan képre, ahol annyi idős lehetett, mint most a kis unokája.
Egy virág volt a hajába tűzve, és homályos tekintete meglátta a görbe lábacskákat, a hegyes orrocskát, az elálló füleket. Az anyukáján kívül mások nem igen tartották szépnek. A fényképész is azért tűzött virágot a hajába, hogy úgymond feljavítsa kicsit az összképet. Ezt persze nem mondta ki, de az ő gyermeki szíve akkor érzékelt valami hamisságot abban a pillanatban, amit most az idős tapasztalt szív pontosan tudott és úgy emlékezett, mintha tegnap történt volna. Az unokájának persze csak ennyit mondott:
– Az anyukám szerint én voltam a legszebb kislány a világon.

Aztán lapoztak és előkerült egy fiatal lánykori kép. A fiatal lány a képen ugyanolyan görbécske lábakkal ácsorgott, egy orgonabokor mellett, mint a kislány az előző képen. Az arca megnyúlt, a hegyes orra még hangsúlyosabb karaktert adott a fiatal arcnak. Elmosolyodott, mert emlékezett, hogy milyen gonddal növesztette a haját és a világ minden kincséért le nem vágatta volna. A hosszú haj jótékonyan elfedte elálló füleit. Haragudott akkoriban a füleire, mert nemcsak elálltak a fejétől, de még azt a pimaszságot is megengedték maguknak, hogy ne legyenek egyformák.
– Minek kell ezeknek így egyénieskedni? – kérdezgette, mikor egyedül nézegette magát a tükörben és próbálgatta, milyen volna copfba, kontyba, vagy befonva hordani világos barna dús haját.
De soha nem merte megkockáztatni, hogy mások előtt összekötött hajjal mutatkozzon. Ma már nem volna elég haja ehhez a mutatványhoz. Viszont szerencsére ott van a kendő, amit mai napig is csak lefekvéskor szokott a levenni. Nézte a fiatal lányt a képen, és szánakozva gondolt rá, hogy ő tudja csak egyedül, mi járt akkor a fejében.
– Remélem, nem bontja meg a hajamat a szél, nehogy előbukkanjanak azok a szörnyű füleim.
Elmosolyodott és lapozott. Ott meglátta az esküvői képét, ahol nemcsak a haja, de még a fátyol is segített rajta, hogy szégyenét leplezze. Szemei a vőlegényre tévedtek, már húsz évnél is régebb volt, hogy eltemette. Ő volt, az első és egyetlen férfi az életében. Ő volt az, akitől az édesanyja után másodszorra hallotta:
– Te vagy a legszebb lány a világon.

Pedig ezt akkor mondta, amikor átölelte a nyakát és két marokkal összefogta hátul a haját. Emlékezett minden porcikájával arra a pillanatra, amikor másodszorra hitte el életében, hogy valóban szép. A fiú szemei ugyanúgy igazat mondtak, mint az anyai szív annak idején. Öreg szemei megteltek könnyekkel. Remegő kézzel simította meg a szeretett fiú kedves arcát. Ő nem hazudott, nem hazudhatott, mert haláláig ugyanígy nézett rá mindennap, s már nem érdekelték többé a görbe lábai. A férje szerint azok különben sem görbék, hanem különlegesen íves lábak voltak. Nem zavarta a hegyes orra, mert az első cuppanós csókot mindig arra kapta a szerelmétől, ha találkoztak, és mellette nem bánta a füleit sem. Megbékélt velük, mert elég volt neki, hogy van legalább egy ember a világon, akiről tudja, hogy nem látja csúnyának. Szépnek látja őt mindenestől. De ő már régen elment. Azóta már nem érdekelte a szépség. Nem volt már jelentősége többé, milyenek a lábai, az orra, a fülei. No, azokat azért megőrizte örökre annak, aki értékelni tudta őket, ezért hordta a kendőt. Minden alkalommal, mikor reggel felvette, úgy érezte belép abba a világba, ahol még mindig vele van, s este, mikor letette az ágya szélére, a kendő alól előugrott a szeretett lény emléke. Nem mulasztotta el azóta sem, hogy jó éjszakát kívánjon neki esténként.

– Ki tudja, hogy hol járhat most? – sóhajtott fel magában, és megölelte az unokáját.
– A nagypapa szerint én voltam a legszebb nő a világon.
A kisunoka bólintott és lapozott. Egy olyan kép került elő, ahol az unokái között ül. A kép tavaly készült. A kilencven, vagy már ki tudja hányadik születésnapján. Öt unoka vette körül, ez volt itt a legkisebb, aki most mellette ül. A nagymama keserűen felnevetett.
– Na, itt már csak egy igazi csúnya vénasszony vagyok, de ti vagytok a legszebb gyerekek a világon.
A gyermek most szembefordult vele. Mélyen a szemébe nézett. A bölcs gyermeki tekintettől, megborzongott az öreg szív, érezte, hogy átlát rajta.

Elkezdte szégyellni magát. Szörnyen szégyellte, hogy egész életében csúnyának tartotta magát. Restelkedett, mert úgy érezte, hogy ezzel megbántja, meghazudtolja az édesanyját, meg az egyetlen szerelmét. Megerősítette a szívét és néhány pillanatig állta a gyermeki nézést majd kedvesen elmosolyodott.
– Nehogy komolyan vedd!
Cirógatta meg az unokája haját, ami alól kivillantak az elálló fülecskék.
– Én vagyok a legszebb nagymama a világon.
A gyermek arca ellágyult, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az ártatlan gyermeki szívből.
– Tudom én azt.
Szólt vidáman, és kis karocskájával átölelte a nagymama nyakát, miközben lehúzta a fejéről a kendőt, és egy nagy kövér cuppanóst nyomott a nagyi orrára.