Nem bújhatsz el!

Nem bújhatsz el!

A XXI. században még csak a növényeket és az állatokat nemesítették. A haszonnövények és haszonállatok genetikai állományát úgy alakították, hogy megfeleljen a keresletnek, s ne kelljen a termelőknek és a vevőknek válogatni, vagy azt a kockázatot viselni, hogy esetleg mást kapnak, mint, amire a terveiket alapozták. Ezzel lassan megszűnt a világban néhány olyan tevékenység, amelyek évezredek óta meghatározták az emberiséget. Például a gyűjtögetés, a vadászat, halászat, mint a szó klasszikus értelmében vett munka, értelmét vesztette. A modern korban kizárólag termelés létezett és kereskedelem. A XXIII. században már óriási vállalatbirodalmak uralták a földet és csak olyan növények és állatok léteztek, amelyek bizonyos termelési kritériumoknak megfeleltek. A vadon élő egyedek már csak rezervátumokban voltak fellelhetők, de idővel, mivel kellett a hely a termelésre kialakított populációnak, a valaha vadon élt élőlényeknek már csak a genetikai állományukból szimulált kisfilmjeik kerültek eltárolásra a föld alatti szervereken, hogy ne foglalják el az értékes területeket. Akadtak azért itt-ott olyan eldugott zugok, ahol fellelhető volt néhány almafa, amelyen fél kiló alatti almák is termettek, vagy tyúkok, amelyek még két hónapos koruk után is életben maradtak és az üzemi baromfik mellett apró veréb méretűnek tűntek, de ezek a farmok mind illegálisan működtek, mert súlyosan sértették a talajerőforrás-gazdálkodási rendeleteket. Az emberek már nemigen végeztek fizikai munkát, hiszen a gépesítés olyan szintre fejlődött, hogy jobbára már csak programozókra, meg gépkezelőkre volt szükség. Akadtak azért olyan feladatok, amelyekre speciális humánerőforrás igény volt jellemző. Amikor a munkaerőhiány olyan súlyossá vált, hogy már szinte lehetetlen volt például a raktárkezelőgép karbantartói és javítói munkakörökre emberi munkaerőt találni és hasonló lett a helyzet minden szerelő és karbantartó munkánál, a nagyvállalatok új stratégiát alakítottak ki. Hatalmas lobby vette kezdetét és a XXIV. század hajnalán az Egyesített Genetikai Hatóság engedélyezte a munkáltatók számára, hogy maguk határozzák meg azoknak a leendő munkavállalóiknak a genetikai összetételét, akikre feltétlenül szükség lesz a gazdaság fenntarthatóságához.

A HR szakma ezeknél a nagyvállalatoknál alapjaiban íródott újra. Megszűntek az állásinterjúk, értelmét vesztették a hirdetések és a munkaerő toborzás. A nagyvállalatok a családokat célozták meg ajánlataikkal. Busás fizetségért cserében az ő általuk előírt genetikai módosításokkal létrehozott embriók kihordására és felnevelésére szerződtek azokkal, akik vállalták ezt a fajta szolgálatot. Természetesen a születendő gyermekek nemét, fizikai képességeit, intellektuális szintjét is gondosan bekalibrálták és erről a bércsaládokat tájékoztatták jó előre, minden részletre kiterjedően. Azt is garantálták, hogy a felnevelt gyermeknek biztosított lesz a munkahelye, amint eléri a 18. életévét, s utána is a család része maradhat élete végéig, amit szintén meg tudtak határozni, amennyiben az ellátási kritériumok úgy teljesülnek, ahogy azt a szimuláció előírta. A vállalatok szabad kezet kaptak a módosításokban, s csak olyan korlátokat kellett figyelembe venniük, hogy például nem módosíthatnak az emberi test funkcionális felépítésén, tehát kizárólag két lábon járó, kezekkel, lábakkal, fejjel, érzékszervekkel rendelkező egyedeket fejleszthettek a genetikusaik. Nem akartak az egyedfejlődésben beláthatatlan következményekkel járó beavatkozást, ezért minden genetikailag módosított munkavállalónak sterilnek kellett lennie. Ez a rendelkezés azért némi felháborodást váltott ki az emberekben, de a hosszú és részletes reklámkampány, amelyben bemutatták egy esetleges elszabaduló mutációs hullám lehetséges kimeneteleit, végül meggyőzte a kétkedőket. A világ legnagyobb logisztikai vállalata lépett elsőként és kifejlesztette a raktárkészlet kezelő robotok karbantartóinak genomját, s megkezdték a csomagok értékesítését. Akadtak jelentkezők szép számmal. A vállalat igényeinek kétféle módosított munkatársi típust fejlesztettek. Az egyik, aki az óriási polcrendszerek mellett közlekedő készletező robotok felső részében lévő programozó egységekhez könnyen hozzá tudott férni. Ezek az emberek 18 éves korukra elérték a háromméteres magasságot is, hosszú karjaikkal könnyedén megközelítették a legmesszebb lévő paneleket is a gépeken. A magasságuk nem jelentett gondot a vázrendszerüknek, tehát rugalmas és mozgékony testtel rendelkeztek. A másik típus ennek az ellentéte volt. Maximum 120 cm magasak voltak, mert a logisztikai robotok futóművéhez csak így férhettek hozzá és ott a szűkös hely miatt csak ők voltak képesek a szükséges szerelési és karbantartási műveleteket megfelelően kivitelezni. A projekt olyannyira sikeres lett, hogy már a harmadik generációt dobták a piacra, mivel az első generációs munkások kiválóan teljesítettek a munka során. Sok minden megoldódott a vállalatnál, ami korábban mérhetetlen gondokat okozott a vezetőknek. Mivel a dolgozók emberek voltak, nem robotok, nem kellett minden alkalommal átprogramozni őket, ha egy új feladathoz kezdtek hozzá. Számíthattak a kreativitásukra és mivel gyakorlatilag más munkára nem voltak sem alkalmasak, sem képesek, feltétlen lojalitással viseltettek a cég iránt. Minden kerek volt, s az első generáció tagjai elérték a negyven éves munkaviszonyt, amikor is elérkezett a nyugdíjazásuk ideje.

Teó a törpe és Óla az óriás elsőgenerációs karbantartók voltak. A vállalati étkezőben ücsörögtek és a bőséges ebédjüket eszegették. Ahhoz, hogy egy asztalnál tudjanak ülni, Teó széke mintegy két és fél méter hosszú hidraulikus oszlop tetején volt kialakítva, míg Óla széke kb. egy méter magas egyszerű hétköznapi szék volt. Teó tányérja harmad akkora volt, mint Óla tálja. A törpéknek meg volt az az előnyük, hogy alacsony fogyasztással működtek, míg az óriások, mert az emberek közt csak így hívták őket, szóval az Óla-félék bizony jelentős tápanyag bevitel mellett tudtak megfelelően teljesíteni. Teó és Óla jó barátok voltak. Sokat ábrándoztak arról, hogy nyugdíjba vonulásuk után mivel akarnak majd foglalkozni. Szívesen maradtak volna még a vállalatnál, mert szerették a munkájukat.

– Most mit csináljunk? Így vagyunk huzalozva – mondogatták tréfálkozva, ha társaságban voltak és a normál genetikájú emberek arról faggatták őket, nem unják-e még az egyforma napokat a vállalatnál.
Tényleg nem unták, s amikor a jövőjükről álmodoztak, akkor is csak valami hasonlót tudtak elképzelni maguknak. Abban mindketten egyetértettek, hogy szeretnének valami olyan munkát öregkorukra, amelyiket kint a természetben végezhetnek. A raktárban eltöltött negyven év alatt ugyanis egyedül a szabad levegő, a növények és állatok, a madárdal és a szél meg az eső volt az, ami hiányzott nekik, bár hétvégente sokat kirándultak a szántóföldeken és az erdőgazdaságokban, de érezték, hogy ez kevés nekik. Teó szeretett volna borsót ültetni, gyomlálni, borsót szedni. Úgy gondolta, hogy méretei és ügyes apró kezei ideálissá teszik számára ezt a munkát és közben a természetben lehet majd, hallgathatja a madarakat, süt rá a nap, fújja a szél. Szinte a bőrén érezte ilyenkor az esőcseppeket. Óla minden vágya az volt, hogy gyümölcsfákat gondozzon. Legjobban az almafákat szerette, s mivel azok szabvány szerint csak két méter hetven centire nőhettek meg, könnyű szerrel elérte még a legfelső ágakat is. Elérkezett a nyugdíjazásuk napja. A vállalat kitett magáért, nagy ünneplést rendeztek az első generációs szupermunkatársak búcsúztatására. Méltatták a nagyszerű teljesítményüket és mindenkinek adtak egy egyhetes körutazásra jogosító utalványt, amellyel beutazhatták az egész kontinenst és minden jelentősebb leányvállalt raktárában vendégül látták őket, ahol példaként állhattak az új generációk elé. Teó és Óla már alig várták, hogy végre elutazhassanak arra farmra, ahová a ceremóniák és a körutazás utánra lefoglalták a szállásaikat. Az első reggelen a farmon kiléptek a teraszra és mélyen beszippantották a friss falusi levegőt, amelyet gondosan kikevertek a helyi klíma-automaták. Hiába volt a raktárban is hasonló szerkezet, az mégis csak a belső levegővel dolgozott és akárhogy törekedtek is rá a programozók, nem tudott olyan tiszta és illatos vidéki levegőt előállítani, mint itt a farmon ez a régi gép, ami igazi virágillattal és valódi trágyaszaggal dolgozhatott.
Teó és Óla reggeli után elindultak, hogy megkeressék a farm vezetőjét és jelentkezzenek nála munkára. Előzetesen egyeztettek már levélben, s a farm vezetője kapott az alkalmon, hogy kézi munkaerőt alkalmazzon, hiszen az már olyan ritka volt, mint a fehér holló. Persze elsősorban a mezőgazdasági gépek szervízeléséhez és karbantartásához kellett az emberi munkaerő, de mivel jelezték, hogy szerelők és karbantartók, hát a farm vezetője csak legyintett azon a kérésen, hogy szeretnének borsót meg almát szedni, ha van rá mód.
– Persze, ha ez a vágyásuk – mondta az elképedt kollégáinak.
– Városiak, hát majd rájönnek, hogy ez nem embernek való munka.

A farm vezetője nem tudta, hogy Teó és Óla genetikailag módosított, ahogy a szaknyelv fogalmaz, gmo munkavállalók. Ha tudta volna, most Teó és Óla nem lettek volna ott. De nem tudta. Erről Teó és Óla nem tettek említést. Nekik annyira magától értetődő volt, hogy ha raktárban dolgoznak, mások nem is lehetnének, hogy nem tartották szükségesnek külön kiemelni ezt a tulajdonságukat. Különben is kicsit mindig feszélyezte őket, ha társaságban voltak, hogy ennyire látványosan eltérnek a többi embertől. Persze a társadalom a XXIV. században már oly mértékben toleráns volt, hogy egy csöppnyi jelét sem tapasztalhatták életük során semmilyen hátrányos megkülönböztetésnek. De mégis. Valahol, legbelül azt érezték, hogy ők nem egészen tartoznak oda az emberek közé. Azt remélték, hogy a természetben, a növények között ez az érzés teljes mértékben feloldódik majd bennük. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor a farm vezetőjével találkoztak.

– Úristen! De hiszen maguk… – torpant meg a farm vezetője, amikor megpillantotta Teót és Ólát.
– Igen, de ez nem szokott gondot okozni! – próbált mentegetőzni Teó
– Meglátja azok a rendkívüli tulajdonságok, ami megkülönböztet bennünket, mekkora hasznára fog válni a gazdaságnak! – szólt Óla széles mosollyal az arcán miközben egy piros almát szakított le a mellette lévő almafa legtetejéről és kedélyesen nyújtotta a farm vezetőjének.
Az azonban cseppet sem volt nyugodt. Remegve kérdezte Teót és Ólát:
– Mikor is mentek nyugdíjba pontosan?
– Néhány napja, de miért? – kérdezte Óla még mindig derűsen mosolyogva.
– Jó, de pontosan hány napja? – emelte fel az izgatottságtól megremegő hangját a farm vezetője.
Óla elgondolkodott.
– Pontosan kilenc – vágta rá Teó, aki mindig gyorsabb volt, mint Óla, ha számolásról volt szó.
A farm vezetője sápadtan nézte a két meglepett embert.
– Akkor maguk nem tudják? Nem mondták meg maguknak? – dünnyögte halkan maga elé, aztán valami féle mosolyt erőltetett az arcára és így szólt:
– Tudják mit? Még egy napot pihenjenek! Küldetek maguknak finomságokat, sétáljanak a kertben, azt vehetnek el, amit csak akarnak és estére a legjobb borunkat kóstolhatják meg a vacsorához!
Teó és Óla kissé zavarban voltak. Nem volt megszokott, hogy egy farmon ilyen bőkezűen bánjanak a vendégekkel, sőt általában be sem engednek senkit, aki nem dolgozni érkezik, vagy üzletet kötni.
– Köszönjük! Ez igazán kedves Öntől! – szólalt meg végül Teó és kissé megbökdöste a még mindig álmélkodó Ólát.
– Ideje indulnunk, ne tartsuk fel ezt a remek embert, biztosan nagyon sok a dolga! – kacsintott a farm vezetőjére, aki előbb mosolyogni próbált, aztán zavartan kapta el a tekintetét.
– Nem tesz semmit. Azt akarom, hogy ez legyen életük legjobb napja! – mondta halkan majd gyorsan sarkon fordult és elsietett.
Teó kissé szaporán szedte a lábát, Óla lassan lépdelt az almaligetben. Élvezték a sétát, a jó levegőt, az almaillatot. Egyetértettek abban, hogy ez lehet tényleg életük legjobb napja.

A farm vezetője eközben bezárkózott az irodájába és magába roskadva meredt maga elé. Korábban az Egyesített Genetikai Kutatóintézetben dolgozott. Részt vett a gmo munkavállalók fejlesztési projektjében. De, amikor azt az utasítást kapták az élettartam tervező mérnökök, hogy financiális okokból a gmo munkavállalók élettartamát kizárólag 10 nappal a nyugdíjkorhatár utánig tervezhetik, kilépett a cégtől és erre az eldugott farmra költözött. Csak reménykedett benne, hogy nem fog találkozni soha gmo munkavállalóval.