Művészet

Művészet

Egy fiatal festő nagyot akart alkotni. Valami hatalmasat, valami maradandót. Olyan rendkívüli műről álmodozott, amihez foghatót még nem festett senki. Telve volt ambícióval, önbizalommal és ötletekkel. Érzékszervei mohón itták a környező világot, szemei nem tudtak betelni a fények játékával, amint a színeket elővarázsolják minden létezőből. Imádta a formákat. Fiatalon még a harsány színeket kereste és a nagyívű formákat. Napfelkeltéket festett. Ahogyan a nap megvilágította a horizontot, és előhozta a táj színeit az lenyűgözte. Minden reggelét a szabadban töltötte. Megfigyelte, hogyan jelennek meg a színek, a táj sziluettje hogyan változik és festett. De valahogy a képeivel nem volt maradéktalanul elégedett. Akik megnézték elismerték, hogy szép, felismerték a napfelkeltét, de az igazi mégis sokkal hatásosabb volt. Elkezdett hát fákat, virágokat festeni, a növényi formák rabul ejtették a látását. Már nem látott mást maga körül, csak füveket, bokrokat, fákat, leveleket, virágokat, gyümölcsöket. A festményei sikereket arattak, de ő érezte, nem erre vágyik.

– Valami nagyobb, hatásosabb kell!
Próbálkozott állatokkal, tájképekkel, történelmi témákkal. Festett csatákat, mulatságok képeit, majd ahogy haladt előre a korban, egyre inkább az ember kezdte érdekelni. Meg akarta festeni az emberlét lényegét. Nézte a szemeivel a világot és festett. De azt a grandiózus hatalmas élete álmát még mindig nem festette meg. Képeit megnézték ugyan, de semmi rendkívülit nem találtak benne a műértő kritikusok, s ezt ő is kénytelen volt magának beismerni. Azt vette észre, hogy egyre nehezebben veszi ki az alakok kontúrjait, néha összetéveszt színeket. Megrettent, orvoshoz ment, s az orvos közölte vele, hamarosan elveszíti a látását. Kétségbeesetten látott újra munkához. Éjjel, nappal dolgozott, mert érezte, tudta, ott van benne, az, amit meg akar festeni. Csak még látnia kell! Meg kell látnia mi az! Ahogy látása csökkent, egyre kevesebb formát tudott élethűen lefesteni. Egy idő után már inkább az emlékezetéből festett, de hamarosan már nem látta jól a végeredményt sem. Néhány év múlva aztán teljesen elvesztette a szeme világát már csak halványan derengő fényeket látott.
Megfordult a fejében, hogy felhagy a festéssel. Ám amikor egy, két napja ecset, festékszag és a vászon érintése nélkül telt el, érezte ereje elszáll, étvágya elfogy, és élnie sem érdemes.

Az nem lehet, hogy feladja! Nem alkotta még meg a nagy művét! Segédet fogadott, szépen kialakította a műtermét úgy, hogy minden a keze ügyében legyen, és a segéd mindig azt a színt adta neki, amit a vászonra képzelt. De az emlékeiben csak olyasmit talált, amit régen megfestett már százszor. Honnan, miből merítsen témát? A segédje zenét hozott neki, hogy kicsit felvidítsa, s ekkor rájött, hogy a hangok milyen gazdag ihletet adnak neki. Hallgatta a zenét, aztán hallgatta a tájat, az állatok, a madarak hangját, és lefestette, amit hallott. Lefestette a város zaját, a folyó zúgását, a gyermek sírását, kacagását, és a képei iránt hirtelen megnőtt az érdeklődés. Dicsérték eredetiségét, gyakran vásárolták festményeit, de ő érzékeny volt a nagy műre, s érezte, még mindig nincs a vásznon az, amit fiatalon odaálmodott.
Egy napon arra eszmélt, mintha halkulna a világ. Már csak a nagyon éles hangokat hallotta meg. Eltűnt a suttogás, a szellő suhogása, aztán lassan a madárdal sem hatolt már át azon a falon, amely közte és a világ hangjai közt épült könyörtelen következetességgel. A hallását sokkal gyorsabban veszítette el, mint a látását.

Teljesen összetört. Meg akart halni. Nem evett, csak feküdt, várta a véget. De nem jött. Sőt. Egyre inkább bosszantani kezdte, hogy még mindig nem festette meg élete művét. Bebotorkált a műtermében és kiszagolta, merre lehetnek a festékek, az ecsetek, a vászon. Mikor segédei látták, hogy újra kész alkotni, boldogan támogatták a mestert, mert akkor már híres festő volt, sokan keresték a társaságát, sok fiatal vágyott tanulni tőle. Mikor megvakult, megtanulta a vakok írását olvasni, így értesült arról, amikor elkezdte az illatokat, szagokat, ízeket megfesteni, hogy képeinek csodájára jártak a műértő világban. Új erőre kapott és festett füst szagot, nők illatát, az erdő eső utáni párájának illatképeit. Mesterszakácsok jártak hozzá, hogy festené meg alkotásaik ízét, s ő festett ízeket, édeset, sósat, savanyút, keserűt, és minden variációt, amit csak kóstoltattak vele. Arra lett figyelmes, hogy tapintás, szaglás és íz alapján felismeri a színeket és ez új lendületet adott neki.
Szinte észre sem vette, hogy elszáll ideje, s a nagy alkotó lázban hirtelennek tűnt a felismerés, már nem is érez szagokat. Már minden íz egyforma, mivel fogai nincsenek, amúgy is már folyékony táplálékot tud csak magához venni. Bőre elvékonyodott, petyhüdt, az érintés szinte fáj, s tagjai sem mindig akarnak engedelmeskedni. Felállni régen nem tud, ahhoz is segítség kell neki, hogy az ecsetet megfogja. Igaz, világhíres volt már akkor, de tudta, hogy a nagy mű még mindig nem készült el, s lassan elfogadta magában, hogy már nem is fog, hiszen mozdulni is alig-alig képes.
Várta a halált. Elszámolt szépen a dolgaival. Letette terheit, már tudott örülni annak, ami volt, s egészen üresnek érezte magát. Ekkor az ürességben megszólalt egy hang.
– Most végre figyelsz. Akkor kezdj neki!
Remegő kezekkel kereste az ecsetet, de megfogni már képtelen volt. Vásznat raktak az ölébe, ő a kezeivel tapogatta ki a festéket, s ujjaival festett. Az utolsó művén dolgozott. Nem tudta meddig, nem tudta hogyan, de a hang belül nem hagyta, hogy kételkedjen. Aki látta, csak azt látta, hogy egy remegő kezű aggastyán kezeivel mázol egy vásznat az ölében, majd mozdulatai lelassulnak, s a kezei lehanyatlanak, de mielőtt távozik az életből, boldogan sóhajt fel.
– Kész. Ezt akartam.