Szabadság

Szabadság

– Azt mondod, nem vagyok szabad?
– Te mit gondolsz erről?

Herátys eltűnődött. Az iskolában sokat tanultak a szabadságról, amiért a népek folyton harcoltak egymással. Már akkor is érzett valami ellentmondást abban, hogy amikor az egyik nép úgy gondolja, hogy a másik korlátozza őt a szabadságában, akkor fegyvert ragad és lekaszabolja azokat. Aztán örül a szabadságának. De mi következik azután? Ha jobban utánanézett, mindig rájött, hogy a szabadságharcok nyomán csak a szerepek cserélődtek fel, és az elnyomókból elnyomottak lettek, az elnyomottak pedig arra használták a szabadságukat, hogy mások szabadságát korlátozzák vele.

– Nem tudom, hogy szabad vagyok-e? Csak annyit tudok, hogy mások rovására soha nem lehetnék szabad. A szabadság tulajdonképpen nem függhet másoktól.”

„…Másnap reggel Herátys Száthy lakásában ébredt. Ez a lakás a város közepében volt, egy toronyház legfelső szintjén, olyan távol mindentől, ami a városon kívül volt, hogy amerre a szem ellátott, csak épületeket és utakat lehetett látni, meg azt az állandóan gomolygó szürkeséget, amit a város lehelt ki magából szüntelenül. Herátys az órára nézett és azt látta, hogy ha most kiugrana az ágyból és reggeli, meg mosdás meg minden egyéb napkezdő rítus nélkül nekiiramodna, akkor sem érne be időben a munkahelyére. De minek is menne oda?

Ami tegnap történt, azok után képtelen volna már visszaülni a számítógép elé és tovább gyártani azokat a programokat, amelyek csak arra valók, hogy biztosítsák, az emberekből
soha ne lehessen erdő. Ezen tűnődött, amikor észrevette, hogy Száthy is ébren van, s ekkor így szólt hozzá.

– Nem megyek vissza többet a munkahelyemre. Nem akarom azt csinálni, amit eddig.
– Miért, mit csináltál? – kérdezte Száthy miközben érdeklődve fordult Herátys felé.

Herátys elmesélte neki az előző napi beszélgetését az ügynökkel és hogy mi történt azelőtt, hogy a szökőkúthoz ért. Száthy már értette, miért volt annyira feldúlva és megértette, hogy miért vonzotta őt olyan érthetetlenül az az indulat, amit akkor Herátysban megérzett. Mert igazán, ha őszinte akart lenni magához, abban a pillanatban őt ez a felháborodás nyűgözte le. Nem tudta megmagyarázni magának, hiszen életében rengeteg dühöngő embert látott már és egyáltalán nem szerette, ha valaki dühös. Az előző nap a szökőkútnál azonban nem a dühöngést látta, hanem valami harcos erőt.

Valami olyan határozott és igazságos erőt, aminek egyszerűen nem tudott ellenállni. És azóta is egyfolytában érzi ezt az erőt Herátys mellett, pedig Herátys maga egyáltalán nem úgy néz ki, mit egy harcos. – De mindegy is, nem az számít, amit látunk, hanem az, amit érzünk. – gondolta Száthy, aki mentes volt a nyugati világ materializmusra alapozott gőgjétől. Pont ez volt az, ami pedig Herátyst nyűgözte le benne.”