Indulás

Indulás

„- Hogy lehetséges, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint te, egyedül élt eddig? – kérdezte Herátys Száthytól, mikor aznap a szokásos erdei sétájukat tették.
– Pontosan mit akarsz tudni?
– Mindig egyedül éltél?
– Igen.
– És miért?
– A munkámnak éltem. Nem igazán fért volna bele a család, vagy egy párkapcsolat. De az igazság az, hogy ez csak az ürügy volt, hogy ne is kelljen családot alapítani.
– Mi bajod a családdal?
– A családdal semmi. A bajom a Földdel és az emberekkel volt. Láttam, ahogy minden pusztul. Láttam, ahogy az emberek tudomást sem vesznek arról, hogy a következő generációk lába alól hogyan húzzák ki a szőnyeget. A természet szőnyegét, amit a korábbi generációk elé legördített a teremtés. Úgy el voltam keseredve, hogy azt gondoltam, én nem akarok világra segíteni senkit, akinek nyilvánvalóan szenvednie kell majd attól, ami ezután következik a világban.

Herátys borzongva hallgatta Száthyt és magában, bár nem tudta volna megmagyarázni, honnan jött az érzés, amely a meggyőződését táplálta, de kénytelen volt igazat adni neki abban, hogy a következő generációknak bizony sokkal nehezebb dolguk lesz, mint nekik volt gyermekkorukban. Aztán bevillant az agyába egy kép, ami ezt a kissé távoli keserű érzést olyan kegyetlenül valóságossá tette, hogy összeszorult tőle a gyomra. Éppen most vált teljes bizonyossággá, hogy a következő generáció náluk is megjelent. Innentől saját bőrén érzi a felelősséget. A felelősséget, ami abban a pillanatban úgy égette, mint az augusztusi tűző nap délidőben. Félve kérdezte meg.

– És? Mi változott azóta?

Száthy ránézett, majd a hasán pihenő kezére és szemeiben kövér könnycseppek tolakodtak elő.

– Találkoztam veled és megértettem, hogy a tétlenségtől még ugyanúgy megtörténnek a dolgok. Azzal, hogy passzívan szemlélem, mi történik és nem veszek részt benne, csak magamat zárom el attól az érzéstől, hogy megtettem, amit megtehettem. Eddig nem volt bátorságom, hogy cselekedjek. Látszattevékenységek mögé bújtam és azt gondoltam, hogy én áldozatot vállalok azzal, hogy lemondok a családról, párkapcsoltról, hogy másoknak könnyebb lehessen. Persze, most már látom, hogy ez csak önámítás volt. Most, hogy megéreztem a szívem alatt az új életet, megértettem, hogy mindig is erre vágytam. Megértettem, hogy ha az anyám úgy gondolkodott volna, ahogy eddig én, akkor most én sem lennék. Átértékelődött bennem az elmúlt napokban a felelősség kérdése.”