Az erő

Az erő

„ Herátys érezte, rá is rátelepszik az a kilátástalan szomorúság, ami lassan betemette Száthyt, miközben beszélt. Látta, amint Száthy szemeiben könnyek csillantak meg. Volt abban valami különösen szívszorító, ahogyan a tehetetlenség könnyei felszántották a szép arcot, amit még csak két napja ismert, s amit mindennél jobban féltett és szeretett. Nagyot sóhajtott és gépiesen a zsebébe nyúlt, hogy zsebkendőt nyújtson Száthynak. Az kedvesen megköszönte és az arcához emelte a zsebkendőt, de aztán hirtelen megállította a mozdulatot és visszaadta Herátysnak a kis papírdarabot.

– Lehet, hogy valami fontosat írtál rá! Nem akarom összemaszatolni.

Herátys ránézett a zsebkendőre és olyat kiáltott, mintha villám csapott volna bele.

– Fratellanza! A hajó! Az erdő!

Száthy kissé félve nézett fel rá. Ekkor Herátys elmesélte neki a találkozását a kis tömzsi emberrel és Száthynak már nem kellett zsebkendő, A könnyei azonnal felszáradtak és addig nem nyugodott, amíg Herátys fel nem hívta a zsebkendőn lévő telefonszámot. A szám kicsöngött, Herátys az asztalra tette a telefont és kihangosította, hogy Száthy is hallja.

– Milyen jó, hogy túlélte a szökőkutat! – gondolta szórakozottan, mikor a vonal másik végén megszólalt egy recsegő hang.
– Seikkailija kapitány. Mi tetszik?
– Jó napot! Egy barátomtól kaptam a számát és érdeklődni szeretnék, hogy van-e még hely a holnaputáni expedícióban?
– Nincs. – hangzott a kurta felelet és Herátys elképzelte, ahogy a vén tengeri medve már mozdul is, hogy letegye a telefont, de ő megelőzte.
– Le ne tegye! Csak nem azt akarja mondani, hogy nincs szüksége egy orvosra meg egy mérnökre?

A vonal túlsó felén hosszú csend fogadta a tolakodó kiáltást.

– Milyen mérnök?
– Tulajdonképpen szoftverfejlesztő vagyok. – vallotta be Herátys kissé megszelídült hangon.

A kapitány rekedt hangon felnevetett.

– Ahová én megyek, ott az ilyet készletpusztító koloncnak nevezzük. Az orvos jöhet. – tette hozzá.

Herátys megsemmisülve meredt maga elé. Nem tudott vitatkozni és nem is volt kedve. Már-már letett róla, hogy ebből az ötletből valami is kikerekedik, mikor Száthy szólalt meg.

– Seikkailija Kapitány! Én orvos vagyok. A nevem Száthy.
– Ó, akkor maga ráadásul onnan származik, ahová megyünk! Ezesetben kifejezetten felkérem, hogy csatlakozzék! – váltott udvarias hangra a kapitány.
– Köszönöm, azonban az iménti mondatával ellenkeznem kell. Akit Ön kenyérpusztító koloncnak nevezett, az éppen ma lassította le egy világméretű megfigyelési rendszer fejlesztését azzal, hogy kilépett egy jólfizető állásból, mikor rájött, hogy amit csinálnak, az morálisan vállalhatatlan.
A vonal túlsó felé újabb hosszú csend, majd hallatszott, ahogy a kapitány megköszörüli a torkát.
– Miért nem ezzel kezdte? Holnap reggel hétre várom magukat a kikötőben. 11-es dokk.”