Manócska és Tündérke

III. rész Manócska és Tündérke

„Ne gondolja senki, hogy a várakozás csak gyötrelmes vágyakozással telhet. A várakozásban az a szép, hogy minden pillanatban velünk lehet az, akire várunk még akkor is, ha a maga érinthető valóságában nincs is a közelünkben. Manócska a nyár utolsó napjait ilyen édes-sóhajtozós várakozásban töltötte, mivel Tündérke nem írta meg a levelében pontosan mikor érkezik, így minden nap azzal kelt fel, hogy talán aznap lesz a nagy nap! Az erdő is felbolydult, mert mindenki érezte, hogy valami nagy dolog van készülőben. Szerették Manócskát és akit szeretünk, annak az öröme különösen kedves nekünk. Mókus és Vendel előszeretettel ültek Manócska mellé a kuckó előtti kis padhoz, amikor Manócska a messzi távolba engedte el a tekintetét, hagy kóboroljon, amerre kedve tartja. Ő pedig nem arra figyelt, mi van odakint, inkább egy belső képet nézegetett a lelkében, amin Tündérke mosolygós arcát és csillogó szemeit látta. Mókus és Vendel ilyenkor ábrándos szemekkel ücsörögtek mellette és felváltva sóhajtoztak. Az esték akkortájt már cseppet sem voltak langyosak, sőt egy-egy alkalommal még a kályhába is befűtöttek, mert amikor besötétedett, csípős hidegek őgyelegtek a fák között, s akit megtaláltak, annak azon nyomban csináltak egy kis libabőrt. Manócska minden este szemügyre vette a sarkokat és gondosan ellenőrizte, hogy elég pókháló gyűlt-e össze, amiből Tündérke majd megszőheti magának a téli köntösét. Pókocska váltig állította, hogy amikor egyszer egy tündér járt erre, még Manók Manóbölcse idejében, akkor sokkal kevesebb pókháló is elég volt neki, mint, amennyit most összegyűjtött a sarkokban. Mondogatta azt is, hogy ennyi pókhálóból egy regiment tündér felöltözhetne.”