Mint általában szokott lenni, egy közös ismerősünk által ismerkedtem meg Attilával. Csendes nyugodt ember benyomását keltette. Amikor arról mesélt, hogy éveken keresztül mesélt egy történet sorozatot a gyermekeinek, nagyon megérintett. Éreztem, hogy mosolyog a szívem. Elmondta, hogy felnőtteknek is és gyerekeknek is ír meséket és ehhez keres kiadót. A felnőtt mesékbe olvasva, már az első történet után tudtam, hogy ezzel a művel nekem dolgom van. Ki kell adni és el kell juttatni emberekhez. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy közösen megalapítottuk a Mesélő Kiadót.
Mi a foglalkozásod?
Mostanában nem tudok egy szóval válaszolni erre, bár, ha jobban belegondolok, mindig több dolgot csináltam egyszerre. Szóval az önazonos foglalkozásom szerint író vagyok, az életfeladatomat abban látom, hogy írok, de az írást nem tekintem munkának, az nekem inkább egy életforma. Sok örömet és tanulást jelent az a néhány szervezet, akikkel szervezetfejlesztő tanácsadóként dolgozom, mint egyéni vállalkozó, ahol több évtizedes vezetői tapasztalataimat átadhatom és hozzájárulhatok jó ügyeket képviselő közösségek sikereihez. Ezen kívül úgy tíz éve már erős elkötelezettség fűz az ökopszichológiához. Ott voltam a magyarországi kezdeteknél és ma is aktívan dolgozom azokkal, akik szívügyüknek tekintik az ember és a természet egységét és a tudatos jelenlétet a válságokkal terhelt korunkban. Az Ökopszichológiai Egyesület vezetőségi tagjaként a szervezet projektjeinek pénzügyi feladatait látom el. Szintén az ökopszichológiához kapcsolódik egy kedvtelésnek indult, de mostanra hivatásszerűvé vált tevékenység, a Playback Improvizációs Színház.
Az Ecopsy Playback Társulatban társulatvezetői szerepet vittem egy időben, jelenleg színészként, játékmesterként és zenészként veszek részt a társulat próbáin és fellépésein. Nagy örömmel szoktam az utóbbi években alkalomszerűen, vendégtanárként playback színházi képzéseken támogatni a következő generációkat. Ami a „kenyérkereső” foglalkozásomat illeti, az jelenleg a versenyszférához köt. Egy családi vállalkozás keretében működő fémipari cég ügyvezetője vagyok. A jövőbeli megélhetésemet is a versenyszférában tervezem, idén egy üzlettársammal megalapítottuk a Mesélő Kiadót, ami egyfajta szintézise az írásnak és a vezetői tapasztalataimnak és talán ma a legizgalmasabb és leginspirálóbb tevékenység a „foglalkozásaim” között.
Hogyan kezdődött a mesélés az életedben?
Ha az a kérdés, hogyan kezdődött, akkor azt kell mondanom, úgy, hogy édesanyám extrán sokat mesélt nekem gyerekkoromban. Pedig akkoriban még nem volt ez szokás. A gyerekeknek ott volt a tv maci és ez nagyjából a legtöbb családban ki is váltotta az esti mesét. Nem tudom, vajon az akkori hatalom tudatos stratégiája volt-e ez, az irányítható tömegek megformálása érdekében, vagy csak egyszerűen örültek az emberek, hogy egy gonddal kevesebb terhelte a dolgozó anyákat. Minden esetre az én anyukám kilógott a sorból, mert nem csak este mesélt, hanem reggel is és délután is és reggelente a kedvenc mesefiguráim képei jelentek meg a szobám falán, amiket anya éjszakánként rajzolt. Varázslatos volt úgy ébredni, hogy az első dolgom a legújabb kép keresése volt az ágyammal szemben egyre gyarapodó kiállításon. Felnőtt fejjel azt mondom, ezek az élmények alapozták meg bennem a „mesélőt”, akivé később lettem, mikor nekem is gyerekeim születtek.
Honnan meríted az inspirációt?
Azt nem tudom. Az a meggyőződésem, hogy az inspiráció nem az emberi akarat eredménye. Az inspiráció magasabb világokból, a fizikai érzékszerveinkkel nem érzékelhető szférákból érkezik és eddigi tapasztalatom szerint az én részem az, hogy befogadóvá tegyem magamat az inspirációk felé. Ennek a bizonyos „befogató állapotnak” az eléréséhez mára már gyakorlatok és napi rituálék egész kis tárháza van a tarsolyomban, de, ha ezt a témát kielégítően akarnám tárgyalni, az egy külön könyvet kitöltene. Talán majd sor kerül egyszer erre is…
Mi inspirált arra, hogy egyáltalán elkezdj írni?
Ez a kérdés szerintem inkább így szólna: „Ki inspirált arra…” A válasz így egyszerű lenne: Fogalmam sincs. Az inspirációim forrásai nekem nem szoktak bemutatkozni. Azt tudom viszont, hogy mi motivált az írásra. Arra jöttem rá, hogy az előbb említett befogadó állapotot írás közben élem meg a legintenzívebben. Bármiről írtam, azt éreztem, hogy írás közben jóval többet tudok érzékelni és átadni a témában, mint, amit előtte elgondoltam. Mintha írás közben bekapcsolna még egy „motor” a gondolkodásomban, a tudatomban. Furcsa állapot, ma is keresem, hogyan tudnám a leginkább kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Úgy tekintek erre, mint egy adottságra. Szerettem volna jól, méltóképpen bánni ezzel az adottságommal, ez motivált, hogy komolyabban foglalkozzak az írással és ez motivál ma is.
Milyen volt az első könyv megírása?
Az első könyvem egy mesekönyv volt. Így talán még élőbb, ha azt mondom: varázslatos. Egészen más írni valamit, bármit, mint egy könyvet írni. Az a könyv maga is egy önálló entitás, aki már akkor jelen van a maga teljességében, amikor még csak az első szavakat írom le. Ahogy egyre telnek az oldalak betűkkel, szavakkal, gondolatokkal, képekkel, úgy mutatja meg magát a KÖNYV. Valószínűleg soha nem fogom tudni olyan élményszerűen leírni vagy elmondani milyen élmény egy könyv megírása, mint, amilyen valójában. Szóval maradok annál, hogy varázslatos.
Mik a legfontosabb értékek, amiket a könyveiden keresztül közvetíteni szeretnél?
Szervezetfejleszői munkám során megtanultam, hogy az életünket nem csak értékek mentén éljük, hanem az értékek mellett meghatároznak bennünket az élményeink és az érdekeink is. A könyveken keresztül is ezt a hármasságot szeretném közvetíteni. Kezdjük talán a legfurcsábbal.
Milyen érdekeket lehet közvetíteni egy könyvön keresztül? Szeretném, ha az olvasók előtt világos lenne, hogy az írott szó, a könyv, legyen az papírból, vagy processzorok hálójából az embernek azt az elemi érdekét szolgálja, miszerint az emberlét célja a folyamatos fejlődés. Azért írunk, és azért olvasunk, hogy fejlődjünk. A Teremtés különleges kegyessége folytán mind az írás, mind az olvasás élményszerű tevékenység. Nyújthatnak élményt maguk az olvasás körülményei. Bekuckózni egy könyvvel egy kényelmes fotelbe, vagy összebújni a gyerekekkel és egy izgalmas mesével. De élmény lehet elmerülni történetekben, belső képekben is. Végül, hogy én milyen értékeket szeretnék közvetíteni a könyveimen keresztül? Röviden azt mondom, embernek lenni egy különleges adomány, becsüljük meg, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nem vagyunk egyedül a világban! Nincs olyan, hogy a természet, meg a természetfeletti, meg az ember. Az ember egyszerre ásvány, egyszerre élet, egyszerre érzések és egyszerre szellem! Az ember teljessége és a világ teljessége egy és ugyanaz.
Hogyan találtál rá az illusztrátorra? Milyen érzés együtt dolgozni a saját gyermekeddel egy ilyen kreatív folyamatban?
Annus lányom volt az első, akinek meséltem Zöld fülű Manócskáról közel húsz évvel ezelőtt. Mikor két éve nekiláttam, hogy leírjam ezeket a meséket, arra gondoltam, valami olyan illusztrációra lenne szükség, ami tág teret ad a gyermeki fantáziának azáltal, hogy nem jelennek meg benne a mesefigurák. Ennek az elvárásnak bármilyen természeti kép megfelelt volna, de fontosnak tartottam, hogy a képi világ valahogyan kapcsolódjon a történetek esszenciájához. Kezembe került egy album, amiben Annus, csak a maga kedvére a kedvenc verseihez festett képeket. Amellett, hogy kimondottan mély és a szemnek is tetszetős alkotások voltak, nagyon megérintett ez a fajta kapcsolódás egy másik művészeti alkotáshoz. Akkor vált világossá bennem, hogy nekem pont egy ilyen illusztrátorra van szükségem. Hogy milyen érzés együtt dolgozni vele? A legjobb szó rá, hogy felemelő, de van bennem egy nagy adag büszkeség és egy csipetnyi drukk is, hogy sikerüljön minél jobban támogatni ennek a nem mindennapi tehetségnek a kibontakozását.
Van valamilyen speciális rutinod vagy szokásod arra, amikor írsz?
Nem szoktam előre készülni, jegyzeteket készíteni a könyvekhez. Az íráshoz „csak” időre és nyugodt körülményekre, meg relatív csendre van szükségem. (Zajos vonaton utazva is tudok írni, ha nem hozzám beszélnek.) A megfelelő körülmények megteremtéséhez kell a legtöbb energia. Ezért az írás nálam egy szigorú napirendet igényel. Amikor belekezdek egy könyvbe, akkor minden nap írok 1-2-3 órát, amíg be nem fejezem az adott könyvet. Ennek az időnek a megteremtése és beillesztése a mindennapokba megkövetel egy fegyelmezettebb időgazdálkodást. Ha ez megvan, akkor a többi, mármint a könyv megírása, már csak úgy megtörténik. Kicsit olyan, mintha csak átfolynának rajtam a történetek és az én dolgom rögzíteni azokat. Persze azért nem egy gépies folyamat, mert közben én magam is alakulok, változok, tanulok, fejlődök egy-egy megírt könyv által. Mégis azt tapasztalom, hogy az írás valahol egy módosult tudatállapot és a rutinok, kialakított szokások ennek az állapotnak a megteremtéséhez kellenek. Aztán vannak hetek, hónapok, amikor nem írok, ilyenkor ezek az órák csak úgy eltelnek. Ez ma már egyfajta ritmus az életemben. Most írok, most nem írok, mint a belégzés és kilégzés ritmusa.
Gyógypedagógusként hosszú évekig dolgoztál autizmussal és értelmi fogyatékkal élő emberekkel. Hogyan hatott ez az időszak az írói munkásságodra, a világnézetedre és a mesékkel kapcsolatos viszonyodra?
Amikor azt mondom, előzetesen nem készülök egy-egy könyv megírására, nem készítek jegyzeteket, az ebben a formában mégsem igaz. Az a több, mint két évtized, amit fogyatékos emberek között töltöttem, életem legtermékenyebb felkészülési időszaka volt az írás szempontjából is. Amit az emberről, emberségről tudok, nagyrészt tőlük tudom. Máig azt tartom, hogy az értelmi fogyatékkal élő emberek csupán abban különböznek másoktól, hogy ők játszma mentesen, őszintén, a maga tiszta valóságában élik meg emberi mivoltukat. Másképpen fogalmazva, inkább érzelem vezérelt lények, a gondolkodási funkcióik korlátai miatt. Hogy ez mekkora probléma, az csak viszonyulás kérdése. Ugyanúgy, csak kicsit más hangsúlyokkal, egy autista ember világlátása is hihetetlen értékes tapasztalásokkal gazdagíthat bennünket, ha képesek vagyunk valódi figyelemmel és érdeklődéssel fordulni feléjük. Lehetne ez érték és erőforrás is egy közösség számára, hiszen a dolgokat másképp megélő, megtapasztaló társak mindig képesek hozzáadni valami fontosat a belső világunkhoz. Én sem vagyok más. A dolgokat másképp látó, megélő emberként igyekszem a könyveimen keresztül hozzáférhetővé tenni mások számára mindazt, amiről azt gondolom, hozzáadhat valami fontosat a belső világukhoz. Hogy mindezt meséken, vagy felnőtteknek szóló történeteken keresztül teszem, annak ebből a szempontból számomra nincs különösebb jelentősége.
Említetted, hogy az ökopszichológia fontos szerepet játszik az életedben. Hogyan jelenik meg ez az elkötelezettség a meséidben és a felnőtteknek szóló írásaidban?
Ami igazán szerepet játszik az életemben, az inkább az, amiről az ökopszichológia szól: a természettel való kapcsolatunk jelentősége, a rendszerbe ágyazottságunk tudatossága és az erőforrásokkal való felelős gazdálkodás a válságok és krízisek megelőzése, vagy elkerülése, ma már inkább a megértése, elfogadása és a következményeinek kezelése érdekében. A mesékben könnyű belecsempészni az ökopszichológia szemléletét, hiszen a gyermek alap esetben még nem idegenedett el a természettől, benne él a kapcsolatokban kövekkel, növényekkel, állatokkal, emberekkel, tündérekkel, manókkal, sárkányokkal, egyszóval a rendszerbe ágyazottsága még nem kérdőjeleződik meg, mindaddig, amíg a felnőttek kitartó munkával le nem kapcsolják a rendszerről. A felnőtteknél már egyértelműen a visszakapcsolódás, újrakapcsolódás a cél. Ma már nem csak a láthatatlan világokról váltunk le, hanem lassan az érzékszerveinkkel érzékelhető világot is felcseréljük a virtuális valótlanságokra. A felnőtteknek szóló írásaimban ugyanolyan valóságként jelennek meg a fizikai érzékszerveinkkel érzékelhető valóságokon túli létezők, mint a kövek, növények, állatok vagy emberek. Íróként azt képviselem, akár érzékeljük, akár nem, akár tudomást veszünk róla, akár nem, akár keressük, akár tagadjuk – a világ kerek egészében létezik és hatással van ránk. Ugyanakkor akár érzékeljük, akár nem, akár tudomást veszünk róla, akár nem, akár keressük, akár tagadjuk, bármit teszünk, vagy nem teszünk – az egész világra, minden létezőre hatással vagyunk létezésünk minden pillanatában.
Mit gondolsz, mi a legnagyobb különbség gyerekeknek és felnőtteknek szóló írásaid között?
A gyerekek még tudják és élik, hogy a világ egy kerek egység, a dolgok jól elrendezettek és, ha valami bonyodalom van, akkor mindig lesz valaki, aki helyre teszi a dolgokat. A gyerek várja, hogy egy történetben helyre kerüljenek a dolgok és nincsenek kétségei afelől, hogy ez meg is történik. A gyerekeknek szóló írásokban csupán erre a hajóra kell felszállni és újra meg újra megerősíteni a gyermekeket abban, hogy a világ egy jó hely, jó helyre jöttek, és ha tartják magukat azokhoz az értékekhez és normákhoz, amit a lelkük mélyén hordoznak, nem érheti őket semmi baj. A felnőttek már elfelejtették mindezt, őket egy kicsit drasztikusabb eszközökkel és direktebb módon, ébresztőként ható, felrázó képekkel, esetenként tudományos érvekkel alátámasztva kell erre emlékeztetni.
A Manócska könyv előszavában azt írtad, hogy a gyermekeiddel együtt alakítottátok a történetet. Hogyan zajlott egy ilyen mese kitalálás?
Ezek a mesék az esténként fejből mesélt mesék emlékei nyomán íródtak. Ahhoz, hogy fejből meséljünk a gyerekeknek, először is kell egy elhatározás, aztán egy nagy adag bizalom és odaadó figyelem a mesélő és a hallgató részéről. Ez a gyerekeknek nem gond, nekünk felnőtteknek már meg kell dolgozni érte. Ebben segítenek a rítusok. Ha mindig ugyanakkor, ugyanúgy történik a mesélés, ha megvan az együtt mesélésnek a biztonságot adó koreográfiája, akkor már csak engedni kell, hogy a mese megszülessen. Ha elakadtam, kérni sem kellett, a gyerekek besegítettek. Persze gyereke válogatja. Volt, aki csendben kivárta, míg megtalálom a kicsúszott a mesefonal végét, de volt olyan gyerkőcöm, aki már az elején leadta a rendelés, hogy miről szóljon a mai mese. Olyan volt ez, mint egy jó improvizáció. A gondos felkészülés, szigorú szerep leosztások, és ha minden kedvező, akkor mehet a sziporkázás.
Miért döntöttél úgy, hogy leírod évek távlatából a történeteket?
Ebben segített a testem is. Már régóta terveztem, de sosem volt elég időm, legalább is ezzel védekeztem magam előtt. Aztán egy hosszabb betegség ágyba parancsolt és lett időm. Igazából csak elkezdeni volt nehéz, kellett hozzá néhány évtized, utána már ment minden, mint a karikacsapás.
Ki a célközönséged a Manócska sorozattal és a felnőtteknek szóló könyvekkel?
A célközönség elsősorban az a felnőtt, aki tudatosan keres értékeket, tartalmakat és nem elégszik meg a tömegtermékekkel. Ma már akkora túlkínálat van mindenből, így mesékből és könyvekből is, hogy, ha szerzőként előbb célközönséget akarnék választani, sosem kezdenék el írni. Úgy engedem útjára a könyveimet, mint annak idején az esti meséket. Akinek szüksége van rá, azt elérik. Persze ez a szerzői gondolatmenet. Ha a kiadó alapítói szerepemet kérdeznéd, akkor mást mondanék, de most szerencsére a szerzővel beszélgettél!
Küldje el üzenetét!
Navigáció
Mesélő Találkozók
Könyveink
Kövessen Facebookon, Instagrammon
Kapcsolat
Mesélő Kft.
Turba Attila – szerző
Facskó Ágnes – tulajdonos
Telefonszám mobilon egy érintéssel hívható!
