Felnőtteknek

Valóság

Voltak idők, amikor nemcsak az ember járt a földön. Jobban mondva, hogy az ember nem gondolta, hogy csak ő meg a kövek, növények, állatok vannak a földön. Helyesebben szólva az ember nemcsak azokat a létezőket ismerte el valóságosnak, amiket meg tud látni a szemeivel, meg tud hallani a füleivel, meg tud érinteni a kezeivel, meg tud ízlelni, vagy legalább a bőrén megérezni a jelenlétét. Voltak idők, amikor az ember látott mást is, nemcsak azt, ami a szemei előtt felfedte magát. Azokban az időkben az ember osztozott a létezés különböző formáival a földön. Ma úgy nevezi ezt az időszakot, hogy mese. Persze nem következetes, mert a mesevilág szereplőit ma is előszeretettel emlegeti. Mint ott abban a világban valóságosan létező entitásokat. De arról, hogy az általa mesének nevezett világtól, saját maga kisajátított világát csak a szemei választják el egymástól, hallani sem akar. Na persze, szegény mai ember már csak két szemmel nézheti a világát. De ez nem volt mindig így. Azokban a régi időkben, amikor az ember még látta a tündéreket, manókat, koboldokat, sárkányokat, törpéket, lidérceket, démonokat, az embernek még a helyén volt a harmadik szeme. Ott volt a homloka közepén, de nem úgy nézett ki, ahogy a mai elhatárolt ember el tudja képzelni. A harmadik szem arra szolgált, hogy az anyagtalan létezők, anyagban való láthatóságát biztosítsa az embernek. Az ember persze érzékelte, hogy ő miben más, mint a többi létező, de mivel a harmadik szemével láthatta az angyali segítőit is, hát képes volt tanulni. Képes volt arra, hogy megértse, mire valók a létezők, értette, hogy azok mind fontos szerepet töltenek be az ő világában.

A tündérektől tanulta meg, mi az a szépség. Az együtt töltött időik inspirálták az embert, hogy a formák és színek, a hangok és ízek világában ő is alkosson, s élvezze alkotásait. Az élvezete alapja pedig az lett, hogy megtanulta felismerni a szépet a világban. Ezt kezdetben úgy tudta megtenni, hogy minden alkotását tündérekkel közösen készítette el, s idővel megtanulta tőlük a szépet maga is.

A manóktól olyan bölcsességet tanult, ami a másik emberhez való szeretetteljes odafordulásban segítette. Kezdetben, ha két ember találkozott úgy igazán, azzal a céllal, hogy valamit együtt tegyenek, mindig volt ott néhány manó is, akik megtanították figyelni őket egymásra. A manók mindig emlékeztették az embereket, hogy nemcsak egyedül nekik vannak céljaik, szándékaik, hanem a másik embernek is, és a sikereikhez, a társaik sikerein át vezet csak az út. Másokat kizárva, másokra nem figyelve, az ember tartós boldogságra nem számíthat.

A mélyebb bölcsességet a törpéktől tanulták azok, akik a világ más részeit is megismerni vágyták, azokon kívül, amiket elsőre felfedeztek. Az anyag és az élet rejtélyeit kutató emberek, mindig a törpéktől kértek útmutatást, s a törpék bevezették az embereket a kő-lét, a növényi lét és állati lét rejtelmeibe, tanították a vizek, szelek, tüzek titkait, s megmutatták az embernek, hogyan olvashat a csillagokból.

Persze az emberek vágytak a játékra, a vidámságra is, ezért gyakran társultak koboldokkal, akik csínytevéseikkel szórakoztatták magukat, s szívesen vették, ha az ember is csatlakozik egy-egy tréfához. Igaz, ahhoz, hogy a koboldok tréfái ne süljenek el balul, az embernek szüksége volt a manók bölcsességére, mert aki csak a koboldokkal szórakozott és a manókat elkerülte, az egy idő után elveszítette a mértéket, nem érzékelte a tréfa és a bántás határát, s gyakran át is lépte azt.

Az ember vágyott arra, hogy formálja, uralja a világot maga körül, s ehhez erőre volt szüksége. Az olyan alkotásaihoz, amihez a saját ereje kevés volt, a sárkányok erejét és tüzét hívta segítségül. A sárkányok mindig szívesen dolgoztak az embernek. Aki bírta a törpék bölcsességét, az nagy dolgokat vihetett végbe a sárkányok erejével. A sárkányok ereje azonban azok kezében, akik elhanyagolták a törpebölcsesség tanulását, hamar pusztítóvá válhatott. Az értelmes cél és bölcs belátás nélküli erő, fékezhetetlenné vált, és a sárkányok önfejű, romboló tetteket vittek véghez, ha az ember tanulatlanul fogadta őket társául.

A lidércek kezdetben hasznos munkát végeztek az emberek mellett. Az olyan helyeken, ahol az ember számára veszélyes volt lenni, összegyűltek és figyelmeztették az arra járót. Légies tünemények ezek is, akár a tündérek és az ember csak akkor tudta őket megkülönböztetni tőlük, ha rendszeresen tartotta a kapcsolatot a tündérekkel. Ilyenkor, ha lidércet látott, felismerte és tudta, hogy olyan helyen jár, ahonnan okos dolog gyorsan eltávozni. Azok, akik nem törődtek a tündérekkel, gyorsan elfelejtették pontos kinézetüket és a lidércek láttán sem tántorodtak el a veszélytől, ezért a lidércek egyre félelmetesebb külsőt öltöttek, hogy elriasszák az óvatlan embert. Mígnem, az oktalan embereknek elég volt lidércet emlegetni, máris jeges félelem uralkodott el rajtuk.

Ha az ember nem tanult sem abból, hogy a sárkány erejét hogyan használja, a törpék bölcsességével, sem abból, hogy felmérje a lidérc jelezte veszélyt a tündérek ismeretével, akkor bizony sötét dolgokra vetemedett, s a sötétben a démonokkal találkozott, akik a sötétség angyalai. A démonok arra emlékeztették az eltévedt embert, hogy az ő dolga az angyalok útmutatásait követni, itt a földön és ha a sötétség angyalai mutattak utat neki, abból tudnia kellett volna, hogy bizony alaposan eltévedt az úton. Azok, akik elhanyagolták az angyali leckéket, könnyen megragadtak a sötétségben, és félreértették a démonokat. Ezek inkább velük időztek, hátha tanulnak valami hasznosat. A démonoktól azonban csak egy hasznos tanítás létezik: rossz úton jársz, fordulj meg, s keresd a helyes utat máshol. Egyszóval azokban az időkben, amikor az ember még a valóságban élt, így volt teljes az élete. Ahogy teltek a korok, egyre több ember pártolt el az egyensúlytól, és egyre többet csábított a koboldok rafinériája, a sárkányok ereje, egyre többen felejtették el a tündéreket és angyalokat látogatni, így a világ számukra olyan félelmetessé vált, hogy már alig mertek létezni. Rendre áldozatul estek a koboldoktól eltanult cselvetéseknek, pusztultak a sárkányok rombolásaitól, és csak lidérceket és démonokat láttak maguk körül.

Ekkor az angyalok, hogy megmentsék az embert önmaga hibáitól, az ember harmadik szemét lassan elrejtették a szívének tájékára, s onnantól az ember szemeivel nem látta már az angyalokat sem a tündéreket, sem a manókat, törpéket, de így megmenekült a koboldok, sárkányok, lidércek, démonok látásától is. Egyre kevesebb ember látta már őket, s lassan kiveszett az emberiségből az éles látás képessége. Az éles látást, amit a homlokon hordott harmadik szem adott, felváltotta a szívlátás. Ez nehezebb ugyan, de a szív védelmében nem téved el az ember, ha mégis használni akarja az éles látás képességét. Az emberen túli, két szemmel láthatatlan világok így ma már csak a képzelet hídján át járhatók be, s ha az ember kapcsolatot akar velük, a szívében kell keresnie a látását. A mesék szerencsére megőrizték az emberek számára a mai napig a valóságot, s ha valaki be akar lépni oda, csak rajta múlik, a többiek mind ott várnak rá.