Biró Csaba gyógypedagógus, látássérültekkel dolgozik nap mint nap. A kiadói munkám keretében ismerkedtem meg vele. Először a készülő könyve kéziratát olvastam. Nem volt kérdés, hogy ezt a művet meg kell jelentetni! Személyes találkozásunkkor az első benyomásom az volt vele kapcsolatban, hogy nagyon pörgős, csupa szeretet ez az ember és érdemes rá figyelni. Amikor a munkájáról és a könyvéről beszélgettünk nagy lelkesedésről tett tanúbizonyságot, ami nem csak egy hirtelen fellángolás, hanem évek óta tartó szenvedély. Az alábbiakban ebből a beszélgetésből osztok meg részleteket.
Mesélj arról, hogyan lettél gyógypedagógus?
1988-ban, egy szép nyári napon, bent hűsöltem a városi könyvtárban, és véletlenül kezembe akadt egy fekete borítós, kemény táblás, kifejezetten ijesztő kivitelű könyv, a borítón hatalmas felirattal: Tiflopedagógia. Mint később megtudtam, a látássérültek pedagógiáját nevezik idegen szóval így, amit a Gyógypedagógia Főiskolán tanítottak annak idején. Ma már nem ezen a néven hivatkoznak a szakomra, és Méhes tanár úr könyve is elavulttá vált időközben. De fontos állomása volt az életemnek ez a találkozás. Ugyanis kikölcsönöztem. És ezzel elkezdődött valami új az életemben.
Érdekes adalék a történethez, hogy annak idején, amikor a könyv szerzőjénél vizsgáztam, rosszul állt a szénám, nem sikerült felkészülnöm az anyagból. Menteni próbáltam a helyzetet azzal, hogy Tanár úrnak is elmeséltem pályaorientációs kalandomat a Nagy Fekete Könyvvel. Nem hatotta meg. Azt mondta: „ezek szerint lett volna ideje elolvasni legalább egyszer…” A második utóvizsgán azért átmentem.
Miért a látássérültek pedagógiáját választottad szakterületednek?
Izgalmas, misztikus világnak tűnt a „vakok világa”. Akkor gyerekfejjel még úgy gondoltam a vak emberekre, mint napjainkban is sokan mások. De ma már látom, hogy nincs külön látók és nincs külön vakok világa. Könyvem egyik fő üzenete is ez. De akkor azt hittem, hogy majd egy egzotikus utazás lesz a főiskolai élet, és az azt követő tiflopedagógusi munka. Intellektuális kalandokra vágytam. Mai napig úgy tekintek a hivatásomra, mint valami rendkívül egyedire. Nagyon büszke vagyok rá, hogy tiflós lehetek.
Miért a Kívül tágasabb címet adtad a könyvnek?
Mert erősen áthallásos. Egyrészt utal arra a bennem feszülő sürgető kényszerre, hogy mielőbb megmutassam a kijáratot azoknak a srácoknak, akik nem találják a kiutat a bezártságból, másrészt kicsúfolja azt az általános emberi tulajdonságunkat, hogy a tőlünk valamiben különböző embereknek előbb mutatunk ajtót, mint, hogy rájuk köszönnénk, vagy megismernénk őket. A provokatív címadás kritikája annak a hibás szemléletnek, miszerint a társadalom két külön alfaja a „vakok” és a „látók”.
Miért volt fontos számodra ennek a könyvnek a megszületése? Emelj ki egy meghatározó személyes élményt, amiből megfogant a könyv ötlete!
Nagyon egyszerű: a vak diákok vagy szüleik, nap mint nap azzal a kéréssel fordulnak hozzám, hogy segítsek nekik rendbe tenni a kapcsolataikat többségi közösségeikben. Évtizedek óta kínoz a kérdés: mit tehetek én, kívülállóként?
De, hogy válaszoljak is a kérdésedre: 1997-ben volt egy integráltan tanuló középiskolás tanítványom, aki szerelmes lett a padtársába. Úgy érezte, hogy választottja sem közömbös irányában, mivel mindig ő kísérte mindenhová, ha kérte, ha nem. Hetekkel később megtudtam, hogy a fiú pénzt kap diákom szüleitől azért, hogy támogassa lányukat a napi rutin végzésében. Ezen annyira felbőszültem, hogy onnantól kezdve megszállottjává váltam az újszerű befogadás-ösztönző technikák kidolgozásának, alkalmazásának a habilitációs munka során. Sajnos az ő esetükben még nem a letisztult módszertan szerint jártam el, de évről-évre egyre jobb lettem ezen a területen, és újabban már senki sem sírja el magát, ha meglát az osztályfolyosón közeledni.
Hogyan készült ez az alkotás, ami egyben a mestermunkád is? Milyen feladatok, munkafolyamatok előzték meg?
Öt éven át dolgoztam rajta. Az előkészítő fázis 2 éven át tartott. Ezen idő alatt tanulmányoztam a vonatkozó szakirodalmakat, interjút vettem fel vak és ép látású fiatalokkal, majd 200 többségi diák attitűdvizsgálatát végeztem el. A következő három évben pedig csak írtam és írtam, a kutatási eredményekre és a hatalmas tapasztalati anyagra támaszkodva.
Hogyan fogadták azon a bizonyos konferencián, amikor először beszéltél erről a megközelítésről?
A készülő kiadvány több konferencián is megmérettetett. Ezek mindegyikén sikeresen szerepelt az útikalauz, de nem mondom azt, hogy nem érkeztek kritikai észrevételek. Nagy örömmel fogadom az ilyen jellegű reakciókat, mert ez is azt mutatja, hogy az újszerű megközelítés felkavarja a szakmai állóvizet, gondolkodásra ösztönöz, átöblíti az elmeszesedett ereket.
Tudom és viselem a terhét, hogy lesznek olyan emberek, akiknek nem fog tetszeni ez a megközelítés. Velük és értük is mindenkor párbeszédre törekszem. Biztos vagyok benne, hogy a diákok, akikért, akiknek készült a könyv, örömmel fogják lapozgatni, hallgatni az útmutatásaimat.
Kiknek ajánlod a könyvedet?
Elsősorban súlyos fokban látássérült gyerekeknek, fiataloknak írtam. Az ő történeteiken keresztül keltek életre a könyvbéli fejezetek, amit most visszajuttatnék a feladónak. De mivel úgy gondolom, hogy a befogadás többszereplős folyamat, a többségi társadalom tagjait is megszólítom benne. Ha nem ezt tenném, szembe mennék a kirekesztés elleni küzdelem és az inkluzív szemléletmód általam is fennhangon képviselt alapelveivel. Szóval, jó szívvel ajánlom ezt a könyvet az ép látású olvasóknak is, mindazoknak, akik szeretnek esti sétáik során bekukkantani mások otthonaiba a kitárt ablakon át, vagy hozzám hasonlóan, szívesen nyitogatnak olyan könyvet a könyvtárban, aminek még a címét sem értik, de valahogy megszólítva érzik magukat általa.
Kövessen Facebookon, Instagrammon
