A vén diófa

A vén diófa

A vén diófa megszokta, hogy az elhullajtott dióit az emberek mind egy szálig összeszedik minden ősszel. Bánta is ő már! Olyan régen ott állt a kert közepén, hogy az idejét sem tudta, mikor volt magonc, de arra emlékezett jól, hogy amikor még küzdött a széllel, hogy ki ne csavarja gyenge vessző testét a földből, hajladozott az arra járók elől, le ne tapossák friss rügyeit, akkor a ház, amely most a végóráit hozta el, még nem volt a helyén. Nem volt ott egyéb, csak bokrok, meg egy vadkörtefa, amelyik árnyékot vetett rá nagy melegben. Ő meg csak lassan nőtt és erősödött. Innen nézve tudta jól, hogy az volt a szerencséje, hogy mire az ember megérkezett, ő már elég erős volt ahhoz, hogy az ember azt mondja rá:
– No, ez a kis diófa maradjon csak meg itt! Jó lesz még ez, mikor megnő, árnyékot ad a házra és mindig lesz rajta dió.
– Miféle házra? – tűnődött el akkor.

De aztán meglett az is. Az ember válykot vetett és felépítette azt a kis fehér, nádfedeles házat, amelyik először adott otthont az embernek, aki így beköltözött mellé. Az ember azt a területet úgy kezdte használni, mintha az övé lett volna mindig is. Ezen eleinte meglepődött. Évtizedekig eltűnődött.
– Honnan veszi az ember a bátorságot, hogy azt mondja, ez a föld az enyém. Ez a fű az enyém, ez a bokor vagy ez a fa az enyém.
Jól szórakozott rajta, mikor egy alkalommal, amikor már másik ház is épült az elsőtől nem messze a déli oldalon, hogyan perlekedtek az emberek alatta. Az ostobák, hajba kaptak azon, hogy kié a dió, amit alatta találtak.
– Nem lehetnek ilyen vakok! – gondolta a diófa.
– Hiszen ezek a diók az enyéim! Hát hogyan tudna az ember diót teremni? Az én ágaimon sem teremnek embergyerekek! – nevetgélt magában a fiatal diófa.

Később belátta, hogy nem egészen volt igaza, már ami az ágain termő gyerekeket illeti. Úgy 30-40 esztendő elteltével már elég erős ágakat növesztett a földhöz közel is és egy napon megtalálták a házban cseperedő gyerekek. Onnantól aztán a diók mellett egész nap gyerekek lógtak az ágain. Micsoda vidám időszak volt is az! Nem bánta a gyerekeket, mert puha kis lábacskáik nem sértették fel a kérgét, meleg ülepük itt-ott simára koptatta ugyan a vastagabb ágait, de meg sem kottyant neki. Különben is kimondhatatlanul élvezte azt a zsivajt és azt a sok kacagást, amiben a gyerekek korszakában része volt. Aztán a gyerekek kezdtek elmaradozni, már csak búsongó kamaszok időztek néha az alsó ágain. Valami nagy baj történhetett utána az emberrel, mert a házat elhagyta, s egy éjjel tűz emésztette a takaros kis nádfedeles házikót, s ő is alig menekült meg a lángoktól. Ha nem kezd rá az a jóságos eső, akkor ott neki is vége lett volna. Addigra már sokkal nagyobb volt, mint a vadkörtefa, s hiába igyekezett elhajlani, hogy az is kapjon némi fényt, lassan beborították dús levelei és a vadkörtefa kiszáradt alatta. Ha a fák sírni tudnának, akkor a diófa megsiratta volna a vadkörtefát, aki kicsi korában óvta a széltől és árnyékot adott neki a nagy melegekben, s akit most maga küldött az enyészetbe azzal, hogy végképp eltakarta előle a napot. De a fák élete már csak ilyen. A több fény annak jut, aki magasabbra nő. Az öreg vadkörtefa kiszáradt teste ott maradt mindaddig, amíg az ember vissza nem tért háza romjaihoz. Újjáépítette a házakat a környéken, sőt még több ház épült, mint amennyi azelőtt volt. De már nem sárból, szalmából meg nádból építkeztek. Valami kemény, vörös anyagot hordott össze az ember, s egyenes falakat húzott belőle, keményre égetett agyaggal fedte be. Az idősödő diófa érdeklődve nézte, mit alkot az ember. A vadkörtefa maradványit eltakarította a tövéből és a vastag törzse mellé egy kicsiny házikót épített fából, padokkal, meg tűzrakó hellyel. Ez nem annyira tetszett az öregedő diófának, mert valahányszor az ember tüzet gyújtott terebélyes koronája alatt, mindig eszébe jutott az a szörnyű éjszaka, amikor az a takaros kis fehér házikó a tűz martaléka lett, s maga is közel volt a tűzhalálhoz. Aztán idővel megtanulta, hogy az ember már uralja a tüzet. Csak az alsó ágain lévő néhány levél pöndörödött meg néha a felszálló forró füsttől, ha túl közel engedte az ember hozzá a táncoló lángnyelveket, de ilyenkor mindig lecsillapította a tüzet. Törődött vele és ez jól esett neki. Várta a gyerekeket sokáig, mert voltak néhányan megint a házban. Várta, mikor költöznek már végre az ágai közé újra, de azok nem mentek. Csak álltak alatta néha áhítattal nézték, milyen hatalmasra nőtt. Pedig még elérhették volna az alsó ágát és azon felkapaszkodhattak volna ahhoz az elágazáshoz, amelyiket azok a régi gyerekek annyira szerettek. Simára koptatott kérgén még most is ott voltak a régi hancúrozások nyomai. De ezek a gyerekek már nem másztak fel rá. Egyszer felfedezte, hogy az az öregember, akit délutánonként kitámogatnak az alatta álló padhoz, és aki órák hosszat elücsörög alatta egyedül, egyike azoknak az embereknek, aki apróság korában az ágai között hancúrozott. Szívesen felemelte volna, de az ember csak ült ott és érezte rajta, hogy lassan ugyanúgy kiszárad, mint a vén vadkörtefa. Ha tudott volna szólni, szólt volna a többinek.

– Ne ültessétek az árnyékba! Kiszárad szegény! Kell neki a nap! A napra mindenkinek szüksége van!
De az ember egy napon nem jött el és azután soha többet nem látta. Telt múlt az idő. Emberek jöttek-mentek alatta, még kétszer építették újjá a házat, ami egyre nagyobb lett és egy napon rádöbbent, hogy akkora már, hogy a déli napot szinte teljesen eltakarja előle. Kegyetlen árnyék volt ez. Nem olyan, mint a fáké. A fák árnyékán azért néha átszűrődik a fény, és ha egy fa a másik fa árnyékától szárad is el, azt lassan, méltóságban teheti, mert mindig lesz elég fény neki a lassú elmúláshoz. De a ház, árnyéka nem ilyen volt. Azon egy csepp napfény sem jutott át és hiába fújt a szél, az sem tudott a fénynek alagutakat hajtani a ház fala közt. Érezte, hogy a következő nyarat már nem vészeli át, ha csak ennyi fény jut neki. Abban az évben ráadásul elveszítette a legnagyobb ágát is, mert a ház mellé valami kisebb házat építettek és ő útban volt, így megcsonkították. Pont azt az ágát vágták le, amelyikkel még hozzájutott a napfényhez. Igaza lett. A következő tavasszal már alig tudott leveleket hajtani, mert a rügyek már nem kaptak fényt, s valahogy a víz is egyre fogyott a talajból mióta az ember mindenhol kérges keményre alakította a földet körülötte. Őszre már alig volt benne élet. Elbúcsúzott az ágaitól és mélyen a gyökereibe húzódott vissza. Sokat látott életében. Látta, milyen az élet és látta milyen a halál. Nem volt ezzel semmi gondja, hiszen, ha nincs fény, akkor nincs értelme élni. Még érzékelte, ahogy megszabadítják elszáradt részeitől, s kiássák gyökereit, megszűnnek kapillárisaiban keringeni a nedvek. A fában azért mégis ott maradt a diófa életének emléke. Ez az emlék képes volt emlékezni. Ez már nem olyan élet volt, mint a gyökerektől a levelekig futkosó zsongás, csak az élet emléke, de mégis valamiféle emlékező anyag maradt utána. Testét felszabdalták és új formát kapott.

Megint megérezte az ember jelenlétét. A vén diófa emlékezett. Puha talpak jártak rajta a terebélyes nappali diófa padlóján, s meleg ülepükkel ismét simára koptatták a gyerekek azt a kis széket, amit abból az elágazásból faragtak ki, ahol anno annyi gyerekzsivaj és kacagás röpködött a könnyű tavaszi levegőben.