A manó

A Manó

A kisfiú szeretett egyedül játszani a kertben. Ilyenkor mindig apró kis házikókat, kuckókat, búvóhelyeket épített. A legérdekesebb kövekből meg görcsös ágakból dolgozott. Használt hozzá gyakran mohát meg szép különleges formájú kavicsokat. Ha megkérdezték a felnőttek, kinek építi azokat a kis házikókat, egereknek, pockoknak, netán békáknak? Ő rendre állította, hogy manóknak. Ő azt is tudta, hogy csak egy bizonyos manóról van szó, de mivel a felnőttek nem vették komolyan, erről már nem beszélt senkinek. Reggelente első dolga volt mindig, hogy megnézze aznap melyikben aludt a manó. Mert mindig lehetett látni. Nem csinált nagy rendetlenséget, csak épp egy apró kavicsot tolt arrébb, vagy egy fűszálat tett a mohára. Olyan is volt, hogy kiscsizmájáról egy kis sáros nyom maradt a bejárat előtt. Ezt csak a kisfiú vette észre, mert ő még tudott figyelni. A felnőttek már nem látták a lényeget. A kisfiú hallotta a szüleit beszélgetni. Arról beszéltek, hogy az édesanyja gyermeket vár. Megdobbant a kisfiú szíve.

– Végre! – gondolta.
Lesz valaki, akivel majd megértik egymást. Megmutatja majd neki a manóházakat, s ő biztosan tudni fogja, mire valók. Aztán jobban figyelt, mert valami furcsa rossz érzés fogta el. Ott akkor megérezte, hogy csak ő örül a szülei nem.
– Hogy lehet ez? – tűnődött. Azt hallotta, hogy a mamája ezt mondja:
– Nem tudom mi legyen.
A papája erre azt felelte:
– Nem muszáj vállalnod. Nem fér bele most az életünkbe.
A kisfiú elképedve hallgatta a másik szobából. Hogy lehet az, hogy valaki nem fér bele az életbe. Talán túl nagy? De hát egy kisgyerek kishelyen elfér! Aztán eszébe jutott a manó. Mi lenne, ha ő volna a kistestvére? Ő aztán igazán beleférne az életükbe. Még a szüleinek is. Újra hallgatózott. A mamája most már sírt.
– Jó – mondta könnyek közt. Akkor holnapután elmegyek, és megmondom, vegyék el.
– Vegyék el? De kicsodát? Kik azok, akik elveszik az ő kistestvérét? És hova teszik?

Ilyen gondolatok cikáztak a fejében. Kiszaladt a kertbe és keresni kezdte a manó nyomait. Átnézte az összes kis házikót a fák alatt. Bekukkantott minden kőkuckóba, megtapogatta a mohát, de sehol nem találta, amit keresett. Aztán gondolt egyet és összeszedett néhány követ, egy kis mohát gyömöszölt a zsebeibe. Este lefekvés után az ágya mellé kis házikót épített és elhatározta, hogy meglesi a manót, mert feltétlenül beszélni akart vele. Sokáig figyelte a kis manóházat, mire végül csak elragadta az álom. De álmában mégis megjelent a manó.

– Na végre itt vagy – szólította meg a kisfiút.
– Sokáig vártalak – mondta a kisfiú izgatottan.
– Tudom, de tudnod kell, hogy én a nappali látásodban nem mutatkozom. Engem szem nem tud látni – felelte a manó.
– Akkor most hogyan látlak? – kérdezte csodálkozva a kisfiú, mert határozottan látta a manót.
Apró kis színes ruhás, hegyes kis sipkás manó volt, pontosan olyan, mint amilyet elképzelt.
– Most nem a szemeddel látsz, hanem a szíveddel.
– Láthatlak máskor is? Ha nem a szememmel nézek, hanem a szívemmel? – érdeklődött a kisfiú.
– Persze – biztosította a manó és elhevert a mohán.
– De hogyan csináljam? Hogyan kell a szívemmel nézni? – tűnődött el a kisfiú.
– Két dolog kell hozzá – sorolta a manó.
– Egyszer, hogy el tudj képzelni. A képzeletedben rajzold meg, milyen vagyok.
– Ezt meg tudom csinálni – élénkült fel a kisfiú. Sőt meg is csináltam. Pontosan ilyennek képzeltelek el.
– Ez eddig rendben is volt – mondta a manó.
– Aztán mit csináltál? Folytasd! – nézett átható tekintettel a kisfiúra, s az meglátta szemeiben a bölcsesség fényét.
– Aztán reménykedtem, hogy egyszer meglátlak a kuckókban, de mindig csak a nyomaidat tudtam felfedezni.
– Reménykedtél – bólogatott elgondolkodva a manó. Hát ez bizony kevés ahhoz, hogy a szíveddel láss.
– Mi kell hozzá? Mondd már! – sürgette a kisfiú.
– Az kell, hogy amit elképzelsz, erősen hidd is el. Ha pedig elhiszed, a hited a reményből bizonyosságot formál, és akkor már látni fogsz a szíveddel.

A kisfiú elhitte, amit a manó mondott és érezte, ahogy megerősödik benne a bizonyosság, s már tudta, látni fogja a manót, látni fog mindent, amit elképzelt. Másnap mikor felkelt, s hitével fordult a kis kuckó felé, boldogan tapasztalta, hogy a manó nem tűnt el. Mókásnak találta, hogy amikor a szemével nézte üresnek tűnt a kuckó, de mivel hitte, biztos volt benne, mégis látta a manót és hallotta is. Aztán eszébe jutott valami. A szüleihez futott. Azok szomorúan ültek az asztalnál. Mellettük egy üres széket látott. Elképzelte, milyen lehet a kistestvére. Egy szőke, göndörhajú vidám kislányt képzelt el és eszében volt az is, amit a manó tanított neki. És működött. Hitte és látta is. Odalépett a székhez és köszöntötte.

– Jó reggelt kishúgom. Örülök neked! A manó tanított meg rá, hogyan lássalak a szívemmel, és most végre látlak téged is. Ha itt maradnál, neked is megtanítanánk, hogyan kell a szíveddel látni, de a mamáék azt mondják, nem férsz el nálunk.
Aztán felcsillant a szeme.
– Tudod mit? Én majd a kis sámlin fogok ezentúl enni, és leterítek magamnak a szobámban egy pokrócot a földre a manó kuckója mellé. Így már biztosan el fogsz férni te is!
Mondta a széken ülő kishúgának lelkesen. Majd hozzátette, hogy jól áll neki, mikor nevet, meg tetszik, ahogyan a göndör fürtjei libbennek, ha megrázza a fejét. Aztán felnézett a szüleire. Azok némán zokogva nézték a széket, a kisfiú már tudta, hogy ők is látják végre a kishúgát és már biztos volt benne, hogy tudják, mégis lesz neki helye az életükben.