A kút

A kút

A mező közepén egy kút állt. Senki nem tudta, hogy került oda. Senki nem emlékezett rá, hogy ki ásta, mert a kút ott volt már az emlékek kezdete óta. A vándorok ott oltották szomjukat, a pásztorok gyakorta terelték oda a nyájat itatni és aki arra járt, mindig húzott néhány vödör vizet a kút melletti vályúba, mert az erdő vadjai is szívesen látogatták a kutat, ahol akkor is volt víz, amikor a rohanó erdei patakból száraz nyári hónapokban elillant a nedvesség. A kút egy királyság földjén állt és a királyok nemigen törődtek vele, mert különösebb hasznot nem hajtott nekik, és kárt sem okozott. Egészen addig a napig, amíg egyszer egy reggel egy pásztorral meg nem történt az a bizonyos eset. A pásztor itatásra terelte a nyájat a kúthoz. Szerette a birkákat, bár egy sem volt az övé, mind a királyi birtok hoz tartozott. A pásztor szokás szerint leeresztette a vödröt, de most valami ellenállhatatlan késztetéstől vezérelve, mélyen belenézett a kútba és ott meglátta a mélységet, amit eddig nem látott.

– Itt van ez a nyáj – gondolta.
– Én vesződöm vele éjjel nappal. Nyáron a nagy melegben terelgetem őket, lejárom a lábamat, hogy mindig friss legelőjük legyen, télen a szálláson őrizem nyugalmukat. Viaskodom farkassal medvével, védem a bárányokat a saját bőrömön kockáztatásával, és őszre kapok egy kis sajtot, prémet, meg a betevőre is alig elegendő summát. Minden haszon a királynak megy, aki pompában dőzsöl háborúzik, hogy még több legyen neki. Nem jól van ez így! – csóválta meg a fejét a Pásztor és elballagott másnap a városba.
De még aznap délben egy asszony is arra járt. Vizet húzott a kapásoknak, akik az erdőszéli földeken izzadtak már hajnal óta. Most az asszonynak is úgy tetszett, hogy belenézzen a kút mélységébe, és megrázkódott.

– Pirkadat óta dolgozunk a földeken. A kezemet feltörte a kapanyél, és már alig van olyan hely a tenyeremen, ahol ép a bőr. Holtfáradtan megyek haza minden este, és a gyermekeim idő előtt kell, hogy megkóstolják a béresek keserű kenyerét, mert a fizetség még nekem sem volna elég a megélhetéshez. A termés meg mind a király raktáraiban vándorol, hogy pompás lakomákat készítsenek belőle, meg feletessék azzal a temérdek zsoldos katonával, akik a királynak rabolnak más országokban, ugyanúgy, mint mikor néha minket fosztanak ki idegen seregek. Nem jól van ez így! – csóválta meg a fejét az asszony és elballagott másnap a városba.
Estefelé egy szakasz katona érkezett a kúthoz. A parancsnok eresztette le elsőnek a vödröt, hogy itassa meg a lovát, meg hát maga is eléggé kitikkadt. Mélyen belenézett a kút hűs sötétségébe. A mélység őt is megérintette, és nagyot dobbantott sarkantyús csizmájával.
– Hely! Már fél éve járjuk a csatákat. Nem láttam megszületni a fiamat, és mire meglátom, ha el nem esek addig, már tán beszélni is fog. Derék katonáim fele odaveszett. A kincseket, amit zsákmányoltunk mind a király kincstárába viszik. Ráadásul éppen olyan szegény emberektől vettük el, mint amilyenek mi magunk volnánk, ha otthon maradtunk volna. Nem jól van ez így! – csóválta meg a fejét a parancsnok, és a többi katona is mint hasonlót látott meg a kútban, mikor lovának vizet merített.

Másnap a sereg elballagott a városba. Addigra már híre ment, hogy aki belenézett a kútba a mezőn, az mind egyet kezdett gondolni a sorsa felől, és elégedetlenkedőkkel, hangoskodókkal volt tele a város főtere. A király alig várta, hogy megérkezzen a sereg. Menten hívatta a parancsnokot, akinek nemigen akaródzott most valahogy a királlyal találkozni, de a parancs az parancs, hát kénytelen kelletlen a király elé állott. A király utasította a parancsnokot, hogy csapjon szét a tömeg között, hogy a hangoskodóknak elmenjen a kedvük az elégedetlenkedéstől. Az volt a királyi taktika, hogy ha valaki elégedetlen, arra rásóznak huszonötöt, elveszik fele vagyonát, majd mikor meg juhászodik, nagy kegyesen visszakapja elkobzott fele vagyona felét és nyomban hálás és elégedett lesz egy jó ideig. Így hát a királyt nem igazán zavarták az elégedetlenkedések, mert tudta, hogy ezzel is csak az ő vagyona fog gyarapodni. A parancsnok azonban most ellenkezett a királlyal.
– Nem helyes az felség, hogy az elégedetlenkedőket még meg is sarcolod, hiszen így is elég szegények. Neked meg úgy is van elég. Miért ne lehetne másnak is jó?
A király elképedt a parancsnok szavain, de tudta jól, hogy nem tanácsos a hadsereg fejével összeakaszkodnia. Nyájasan faggatni kezdte a parancsnokot, ugyan mióta gondolkodik íly nagylelkűen, hogy még a koszos parasztok javára is felszólal a király előtt? A parancsnok elmesélte a kút esetét. A király rögvest parancsot adott, hogy osszanak szét egy-egy tallért az elégedetlenkedők között, a katonák pedig azonnal induljanak el a mezőre és temessék be azt a kutat. Így is történt. A zúgolódókat az egy tallér lecsendesítette. A katonák meg szépen betemették a kutat a mezőn. De másnap a betemetett kút mellett egy forrás fakadt, és aki a forrás tükrébe belenézett, abban megint csak felébredtek az előző napi gondolatok. Délutánra a főtér újra megtelt elégedetlenkedő emberekkel. A király elővette a parancsnokot, kérdezte tőle, valóban betemettette-e azt a kutat. Mire az esküdözött égre földre, hogy még a kútkávát is lerombolták, de a kút mellett előtört egy forrás, és bizonnyal az okozza megint a bonyodalmakat. A király újabb tallérokat osztatott a népnek, a katonáknak pedig szigorúan megparancsolta, hogy addig hordják a földet meg a köveket a forrásra, amíg el nem apasztják végleg. A katonák egész éjjel dolgoztak, reggelre eltűnt a forrás. Ám alig egy versztányira az út mentén, nem messze a várostól, előbukkant újra, és megismétlődött harmadszorra is az, ami előző nap, s azelőtt. Azután még háromszor kellett a királynak tallérokat osztania, a katonáknak meg forrás apasztani. A forrás a hatodik napon már a főtéren buzgott. Akkor a király parancsára a templom nagyharangjából egy vaslapot öntöttek, amit 77 katona cipelt a főtéren előtört forráshoz. Rátették, a forrás eltűnt, a nép a tallérjaival szétszéledt. A király elégedetten szemlélte meg a főtéren a rettentő alkotmányt. Megnyugodva hajtotta álomra a fejét aznap este. Másnap, a hetedik napon onnantól, hogy a kút vize először megbabonázta az embereket, a király a trónjához lépdelt nagy büszkén, de mikor a trónhoz ért, lábai vízbe gázoltak. Lenézett a trón elé, és meglátta a forrást, ami most közvetlen a trón előtt tört elő a padlón át. A király állt egy ideig és csak nézte a forrás vizét, és erre gondolt.

– Micsoda világraszóló igazságtalanság volt eddig az én életem! Nem jól van ez így! – csóválta meg a fejét és leballagott a főtérre.
Aznap a király kiköltözött a palotájából, megnyitotta a királyi kincstárat. A javait szétosztotta a nép között, katonáit hazaküldte azzal, hogyha úgy látják veszélyben a haza, védjék meg, ahogy tudják. Senki nem lepődött meg a történteken, mert addigra a forrás minden ház kútjában megjelent, és azóta, ha valaki megszomjazik, csak merít a kútból, és tudja, mit kell tennie.