A bárány

A bárány

A pásztorfiú már három éve járt apjával és a bátyjaival a hegyekbe nyáron a nyájjal. Minden tavasszal kiszemelt egy báránykát az esztendei szaporulatból, rendszerint azt, amelyik valamiben különbözött a többitől. Azt addig édesgette magához, amíg a bárány olyan kezes lett, hogy mindenüvé követte egész nyáron. Azévben egy fekete fehér foltos barira esett a választása, amelyik egy kicsit bicegett a jobb hátsó lábára, ezért mind közül hamar felismerte, mert a feje ki-ki bukkant a nyájból, mikor együtt vonultak a legelőre. Elég volt füttyentenie egyet és a kisbárány már nyargalt is utána. Csak az bántotta, hogy eddig tavaly, és azelőtt is végül pecsenye lett a pajtásából, mert azokat a bárányokat, amelyek eltérnek az átlagostól, sem a kereskedők nem vitték el, sem tenyészállatnak nem tartották meg a nyájban. Hiába mondta neki az apja, hogy ne babráljon annyit azzal a jószággal, mert csak újra nagy szomorkodás lesz a vége, a pásztorfiú nem állta meg most sem, hogy ne barátkozzon össze a kis foltossal. Már nagyobbacska fiú volt, ahhoz legalábbis elég nagy, hogy el-elgondolkodjék a holnapon. Így hát nyár derekán elfogta az aggodalom. Mi lesz a sorsa a barátjának? Tudta a választ. Rendkívül igazságtalannak tartotta, hogy a bárányra ősszel a biztos halál vár. Egy este oda is ment az apjához és meghívta, hogy komolyan váltson szót vele, amúgy felnőttesen. Az apja, bár kinézetre nyers juhászember volt, melegszívű apaként bánt fiaival, szívesen hallgatta nyiladozó bölcselkedéseiket.
– Édesapám!
Kezdte A fiú.
– Azon töröm a fejem, hol itt az igazság? Itt van ugye ez a bárányka, a foltos Jankó.
– Hmm. Már nevet is adtál neki.
Csóválta meg a fejét az apja.
– Nem könnyítesz a dolgodon te gyerek.
Tette hozzá szikár természetéhez mérten szokatlan együttérzéssel.
– Szóval ez a bárány megkedvelt engem és én is őt. Barátok vagyunk. A pap a templomban azt mondja, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Hát énnekem ez a bárány több is mint felebarát. Mikor eljön az ősz, mi mégis meg fogjuk és elvágjuk a tortát, megesszük. Miért tennék én ilyet a barátommal? Nem ellen való ez a Krisztus tanításával?
Az apának hirtelen felszaladt a szemöldöke a homloka közepére.
– Most aztán fogva vagyok!
Gondolta és mivel nagyapjától megtanulta a pásztorbölcsesség mélységeit, csak annyit mondott.
– Ez fogós kérdés fiam. Dicséretes tőled. Nincs is most nálam rögtön felelet rá. Térjél meg egy hét múlva vele újra, lássam, meddig haladok addig a bölcsesség útján! Talán addigra meg leszek felelve rá. Addig is jártadban-keltedben tedd másoknak is elébük a kérdésed, mert tudod, egy ember bölcsességénél több kettőé, kettőénélnél is több a háromé.
A fiú köszönte szépen, hogy apja nyitott kaput adott elé. Hogy nyitva is hagyta, ettől még jobban tisztelte őt.
Másnap egy asszonyhoz ment oda a legelő szélén, aki a patakban mosta a ruhákat és szóba elegyedtek.
– Aztán milyen az élet a hegyekben?
Kérdezte kedvesen az asszony a gyermeket.
– Nem unatkozol itt egyedüli gyermek létedre?
– Nem én.
Felelte büszkén a fiú.
– Itt van nekem a foltos Jankó, a barátom.
Azzal füttyentett és a nyájból előnyargalt a foltos bicegő barika, és csak úgy dörgölőzött a fiúhoz. Az asszony összecsapta a tenyerét és a könnye is kicsordult a nagy tetszéstől, ahogy az a kis bárány emberkedett a gyermekkel.
– Hát aztán mi lesz ezzel a báránnyal az őszön?
Kérdezte az asszony félénk hangon. A fiú lesütötte a szemét.
– Mivel hibás szegény, másnak nem kell, pecsenyebárány lesz bizonnyal. Pedig nem tudom, igazságos-e?
Sandított az asszonyra megerősítést várva. Az asszony mélyet sóhajtott.
– Hát, barátsággal nem lakik jól az éhes száj, annyi bizonyos. Az állatok sorsa már csak ez.
A pásztorfiú csalódottan hagyta ott az asszonyt. A következő nap a hegyoldalban lévő remetelak környékén legeltettek a pásztorok. A szerzetes, aki egyedül lakott a kis templom melletti kunyhóban, odaintette a fiút és sajttal kínálta. A fiú szívesen időzött nála, hamarosan előkerült a Biblia. A Remete olvasni kezdett a fiúnak. Szép versek voltak, hallgatta volna estig is, de eszébe jutott valami.
– Tisztelendő atyám! Olyan rész van e a Szentírásban, ami arról szól, mi lesz a báránnyal, akit megszeretünk? Hogy igazságos dolog e megölni a bárányt, aki nem csak a felében, hanem egészen a barátunk lesz?
A szerzetes elképedt a fiú kérdezésén. Nem tudta, hogy a pásztorfiú a foltos Jankóra gondol. Letette a Szentírást és hosszan imádkozott magában. Kérte az Istent, segítsen megfelelni a gyermeknek erre a kérdésre. Erre a kérdésre, amire a legtöbb teológus professzor sem tudott igazán megfelelni anélkül, hogy az ember bűnösségét ne ostorozta volna.
Nem akarta bántani az ártatlan gyermeki szívet. Végül felvette újra a könyvet, mert maga nem érezte elégnek magát, hogy erre megfeleljen. Megszokta már, hogyha olyan kérdést intéznek hozzá a zarándokok, amire nincs felelet a szívében, a Jelenések Könyvéből idéz nekik, mert abban olyan titkok vannak leírva, amelyek emberi fővel nem érthetők, de átsejlik rajtuk az angyalok féltő szeretete. Ezt olvasta hát a fiúnak:
– „Méltó a megöletett bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az Áldás! /J.K.5.12./
A pásztorfiú megkérte a szerzetest, hogy olvassa el neki még egyszer és mivel eszes gyerek volt, onnantól örökre megjegyezte a szót. Többet nem firtatta a bárány igazságát. Nem bánkódott, mert amikor kettesben volt a foltos Jankóval, mindig elmondta neki az írásból tanult részt és a bárány mintha értette volna, hozzábújt és békésen szuszogott mellette. Eljött az ősz. A kereskedők elvitték a szaporulatot. A számadó kiadta a pásztorok jussát. Köztük a foltos Jankót is. Ilyenkor aztán az szokott lenni, hogy a hibás jószágot leölik, a húsát elosztják egymás közt. Vitték a jószágot, amit vágásra szántak. Az apa figyelemmel nézte a fiát és mert nem felejtette el, hogy még nem válaszolt meg a kérdésére, félre vonta a karám mellett.
– No fiam, még adósod vagyok egy felelettel.
– Köszönöm édesapám, hogy nem feledte el, de nekem már van válasz, még ha nem is értem egészen a fejemmel, de szívemet kiegyengette kissé.
Aztán a foltos Jankóra nézett, akit éppen akkor tereltek be az akolba a vágó jószágok között és a szemeit elöntötték a könnyek. Szája magától sorolta elő a Jelenések Könyvének versét és csak a foltos Jankót nézte. Így nem látta az apját. Nem látta, ahogy a kemény, napszítta pásztorarc redőin patakoznak a könnyek. Aztán csak azt hallotta amint az apja elkiáltja magát.
– A foltosat ne! Azt kiváltom a fiamnak!